Egyszer volt, hol nem volt, az egyik terápiás társamnak az a eszement ötlete támadt, hogy el kellene menni Volgográdba. Mert hát ott aztán milyen jó is lesz. De mikor megkérdezték másik fellelkesült önkéntessel, hogy is van ez a dolog, első hallásra el is ment a kedvük az utazástól. 33 óra vonaton nem az a dolog ami felvillanyozza az embert, pláne nem orosz vonaton. Aztán teltek, múltak a napok és rájöttek, hogy lehet ez az egyetlen esélyük, hogy eljussanak Volgográdba ebben az életben ezért mégiscsak ismét kacérkodni kezdtek a gondolattal. Ők voltak az én holland és indiai osztálytársaim. Rövidebb-hosszabb rábeszélés után engem is rávettek az útra, hasonló érvekkel. Aztán, ahogy tervezgettünk Pitert meghívták Nyizsnij-Novgorodba, ami szintén nincs közel. Úgy volt hogy 3-4 napra megy aztán jön haza és velünk tart. Nos, nem érkezett meg és egy hétig senki nem tudta mi történt vele, mint később kiderült Nyizsnij-Novgorodon kívül elment még Kazanyba és Samarába is. Ajánlom egy térképen megnézni a távolságokat és a városok elhelyezkedését, nagyon tanulságos. Így hát ketten maradtunk az indiai osztálytársammal és így vágtunk neki az útnak. Minden ismerősünk azt mondta, hogy hülyék vagyunk. Egyet kellett, hogy értsek velük. Megvettük a retúrjegyet fejenként 2700 Rubelért, ami kb. 20.000 finom ropogós magyar Forint és nekivágtunk.
A vonat csütörtök este 18:40-kor indult Szentpétervárról a Moszkovszkij állomásról és szombat reggel 4:35-kor érkezett meg Volgograd-1 állomásra. Ez közvetlen vonat és csak a nagyobb városokban áll meg. Megpróbálom leírni leírhatatlant, mert ezt, aki nem élte át személyesen, nem tudja elképzelni milyen is egy ilyen út. Egy kocsiban 9 helyiség volt amelyeken keresztül vezet a közlekedő folyosó és ennek köszönhetően egy légtérben volt az összes utas, mivel a helyiségeken nincs ajtó. Ahhoz tudom hasonlítani, mint otthon a fülkés kocsik, csak semmi ajtó meg üveg az utastér fele. Az ülések helyén ágyak, a táskatartó polc helyett is ágyak és ezek felett a táskatartó polcok. Ez eddig 4 ember. Ami nálunk a folyosó ott még két ágy egymás felett, merőlegesen az előzőekre. Ez 6 ember. Összesen egy kocsiban így 54 ember. Egy légtérben, 33 három órán át!!! Minden ágyhoz tartozott egy párna, egy matrac és egy pokróc. Ezentúl kellett venni előrecsomagolt ágyneműt, ami állt egy párnahuzatból, két lepedőből és egy kis törülközőből. A képlet a következő: az egyik lepedő a matracra, a másik meg az emberre és arra rá a pokróc. Minden kocsihoz tartozott két utaskísérő, két wc és egy szénnel fűtött vízmelegítő illetve egy szemetes.
A vonat az útja során többször megállt pár percre, de volt 3-4 olyan megálló ami 20-40 perces volt. Ezek a szüntetek azért voltak, hogy a személyzet újratöltse a készleteket illetve levigye a szemetet. Na meg persze az utasok is kiszálltak és sétáltak, levegőztek és feltöltötték saját élelmiszer készleteiket. Itt ismét volt szerencsém találkozni egy tipikus orosz intézményrendszerrel, a bábuskákkal. A bábuska oroszul nagymamát jelent, de minden olyan idős néni aki árul valamit szintén ezt a nevet kapta. Belőlük pedig van rengeteg, főleg ott ahol sok ember megfordul. Péterváron többnyire naprát, mogyorót, zoknit, kesztyűt és sapkát árulnak természetesen mindent adózás nélkül, de ez megtűrt a rendőrség részéről, mint megannyi fajtája a fekete kereskedelemnek. Oroszországban nagyon alacsony a nyugdíj és ezzel a bevételi forrással egészítik ki. Azokon az állomásokon ahol hosszabb időt álltunk, már várták a vonatot telepakolt vesszőkosarakkal, vedrekkel, szatyrokkal. Mihelyst megálltunk, minden ajtóhoz odaálltak és hangosan kínálták a portékájukat. Lehetett venni almát, szilvát, szőlőt, sört, innivalót, jégkrémet. Emellett mindenütt volt két orosz specialitás: pirog és füstölt hal. A pirog péksütemény, leginkább a rétestésztához hasonlít a tésztája, és táskákat készítenek belőlük, leginkább hagymás-hússal, káposztával, lekvárral, hagymás-krumplival töltik meg. A füstölt halak egészséges ponty méretű halak voltak egyben, majdnem minden tartozékkal. Egy hal 2-3 embernek is elég egy étkezésre. Én csak almát vettem, de a pétervári ár féléért. Volgográdban jöttünk rá, hogy Szentpéterváron kívül szinte minden fele annyiba kerül, a moszkvai áraknak meg a harmadába.
A vonaton fürdési lehetőség nem volt, mosakodni is csak úgy ahogy lehetett, a wc használat meg külön stratégiákat igényelt. Legyen elég annyi, hogy a wc láttán egy ÁNTSZ-es öngyilkosságba menekült volna, és nem csak a kinézete volt olyan, mint amit sose takarítottak. Az indiai osztálytársam hazafele úton nem evett és nem ivott semmit, nehogy használnia kelljen. Emellett a szigetelés lehet a helyiek örök ellensége, mert zárt ablak mellett is igen kellemesen süvített be a kinti hideg levegő. Ezért a pokrócainkkal tömködtük be az ablak réseit, de mivel este, nem tudom milyen megfontolásból lekapcsolták a fűtést, igen csak vacogtam egy vékony lepedő alatt. De talán mind közül a legrosszabb dolog a szagok voltak és nem csak a wc-é. 54 ember egy kocsiban, az 108 láb. És ennek megfelelően egy kellemes illatorgia alakult ki. Ehhez adódott még a füstölt hal, a hagyma, a sör és persze a cigi szaga ami egész érdekes elegyet alkotott. Bár dohányozni külön kialakított dohányzóban lehetett de az emberek a ruhájukon behozták a cigi szagát. Emellett este hangversenyre is sor került mindenfajta horkolásból, hortyogásból, nyöszörgésből és motyogásból. Ha nem tudtam elaludni akkor is biztosítva volt a szórakozás. Az ágyak nekem rövidek voltak, bár a szálláson is végigérek rajta de a vonaton a közlekedő folyosóra lógott be és ezért nem igazán nyújtózhattam ki. A norvég cimborám lába átlógott volna a másik ágyra és az illetékes elvtárs fejét rugdosta volna.
Egyébként nagyon tetszett a hely praktikus kihasználása a vonaton és az egyszerű, de nagyszerű ötletek. Csak semmi luxus, de rengeteg célszerűség. Különösen tetszett az a megoldás ahogy az egyik ágyból egy egyszerű mozdulattal egy asztalt és két széket lehetett kialakítani. A másik meg az ingyenes, iható forróvíz. Minden rutinos utazónak volt egy bögréje, amibe teát készített magának. Ez egy hatalmas találmány, különösen hidegben. Ezt nálunk is be kellene vezetni a Debrecen-Budapest vonalon. Emellett megfigyelésem szerint az alsó ágyakra leginkább idősebbek kerültek és a felső ágyakon aludtak a fiatalok. Szerintem már jegyvételnél így adták ki a jegyeket, mert idősebbeknek elég macerás lett volna felmászni.
Szerencsénkre az oda és visszaúton is kedves idős emberekkel utaztunk akik segítőkészek voltak és sokat beszélgettünk. Az egyik néni elmondta, hogy az édesapja is harcolt és meghalt Sztálingrádban, és a neve fel van írva az egyik emlékműre. Egy másik néni pedig saját készítésű süteménnyel kínált minket. És ismét bebizonyosodott, hogy mi magyarok mindenütt ott vagyunk valamilyen módon. Egy bácsi Murmanszkból, akinek Jurij a neve mesélte, hogy van egy János nevű magyar barátja Edelényben, akivel együtt dolgoztak. Jurij, még néhány szót is tudott magyarul, mint „Gyere ide!, Viszontlátásra, Hogy vagy?”. Jurij a katonaságnál volt fontos pozícióban és a KGB aláíratott vele egy papírt, hogy 25 évig nem mehet külföldre és nem is beszélhet azokról a titkokról senkinek, amiket tud. Ő és a felesége mesélték azt is, hogy pár éve Murmanszkban -50 fok volt télen,- nem elírás, mínusz ötven Celsius fok. Hát az indiai osztálytársam már csak a -50 hallatán is majdnem megfagyva fordult le az ülésről. De hát ezt elképzelni sem tudom milyen hideg lehet, nem hogy ő, akinek a leghidegebb eddig életében -1 fok volt. Aanchil mesélte, hogy Észak Indiában is van tél, ami két hétig tart és mikor a Himalájában esik a hó akkor a szél lehozza a hideget Új Delhibe. Egyszer plusz egy fok volt és mindenki azt mondta, hogy itt a világvége. Szintén Jurij mesélte, hogy az első film amit életében látott az „A tenkes kapitánya” volt. Ezen kívül énekelt is hindi nyelven pár sort egy régi indiai filmből, amivel teljesen lenyűgözte Aanchilt. Az öreg nagy showmen volt. Az meg csak hab volt a tortán, hogy olyan cifra szöveget kivágott németül, hogy a fülem ketté állt. Ha egy német lányka ott lett volna igen belepirul. Ja és hogy kerülnek indiai filmek a Szovjetunióba? Annak idején az amerikai és nyugati filmek be voltak tiltva, viszont voltak a mozikban indiai filmek. India baráti ország volt ezért a szovjet fiatalok többek között táncoló és éneklő indiaiakon és elefántokon nőttek fel. Egy indiai filmben minden van ami az embernek kell: kaland, akció, dráma, szerelem és persze ének és tánc.
Visszafele kedden 0:50-kor indult a vonat és szerdán 12:40-re ért be Pétervárra. Összesen 66 óra a vonaton. Még kimondani is sok! Röviden ennyit az utazásról, a város már egy külön fejezet.
