Lassan már szokásommá válik, hogy egy utazás nem történhet meg valami rendkívüli esemény bekövetkezte nélkül. Ez bár közel sem volt annyira kalandos, mint a múltkori, de azért egy pár sort megér. Most a csomagom volt röpke 8 kilóval több a megengedett 20-nál és erre még annyi pénzt kellett volna fizetni, hogy felengedjék, mint amennyibe a repülőjegy oda-vissza került. Szóval szalámi, kolbász, tisztálkodási szerek és egy két ruha ki a táskából. Bár rövidnadrágban és egy pólóban indultam el, a repülőre már hosszúnadrágban, pulcsiban és kabátban szálltam fel és a hátizsákom minden zugát kihasználva sikerült magammal hozni még egy szál kolbászt. A kézi poggyászom így is lehetett vagy 10 kiló, szerencsére azt senki nem akarta megnézni. Ebben a felfokozott hangulatban futottam össze hírességekkel a repülőtéren, Hajdú B. Istvánnal, Vince Ottóval és stábjukkal. Ezt követően az utazás már úgymond eseménytelenül telt. Nem úgy ám a repülőtértől a kollégiumig. Az a kis légörvény, aminek következtében alig bírtam meginni a repülőn a söröm csendes ringatózás volt ahhoz képest, ami ezt követően várt rám.
Ugyanis találkoztam a segítőmmel, aki várt a repülőtéren és a későbbi napokban segített elboldogulni az orosz bürokrácia kusza ösvényein. Mondta, hogy megkérte az egyik barátját, hogy jöjjön ki értem kocsival. És innen kezdődött az igazi kaland. Azt nem gondoltam volna, hogy a pszichiátriáról frissen szabadultaknak rögtön jogsit nyomnak a kezébe, vagy legalább is volánhoz engedik. Akkor lett gyanús a dolog, amikor a kétszer négysávos autóúton megfordultunk, nagy dudálás és köpködés közepette. Ezt követően csak a piros lámpa szabott néha korlátot száguldozásunknak. Eddigi életem során összesen nem használtam ennyiszer az ablak feletti kapaszkodót a kocsiban, mint most. Mondanom sem kell, hogy előzés, sávváltás jelzése többnyire szemmel vagy ráutaló magatartással történt, és mint követési távolság szigorúan a 20 cm-es szabályhoz ragaszkodott. Komolyan gondoltam, hogy egy két autó csomagtartójába, vagy rakterébe is lesz alkalmunk az utunk során betekinteni. Gondoltam magamban, hogy még 20 perce vagyok itt és mindjárt a helyszínelőkre kell várni, de szerencsére nem történt semmi baleset. Bár mondjuk én nagyon élveztem és a srác arcán is valami őrült vigyort lehetett látni, de a velünk utazó két lány arcán már közel sem volt természetes a mosoly. Egyébként ez a srác volt ifi válogatott amerikai foci játékos, szóval rögtön megtaláltuk a közös témát.