HTML

Szentpétervári portya

Ebben a digitális naplóban a szentpétervári kalandozásaim tapasztalatait és ezzel kapcsolatos szössszeneteket lehet olvasni. Szolgáljon ez tanulságul a jelen embereinek, a jövő generációinak és jómagamnak is.

Friss topikok

  • Anasztázia Sapkában: Egy kérdésem lenne! a Szentpétervári Állami Egyetemen van történelem szak? :) (2012.05.12. 21:44) Kollégium és Egyetem
  • blac: Japánok! Idióta mindegyik! Amúgy örülök, hogy végre sikerült újra írni egy-két bejegyzést. Azért r... (2010.11.18. 12:50) Petergof és a Cári Falu
  • Dzsingo: @Seyfer: Kedves Barátom! Hát olyan képek nincsenek, mert akkor már mindenki önkívületi állapotban... (2010.11.17. 15:17) Schlüsselburg-Шлисселбург
  • Seyfer: hihi, azért megnéztem volna neked is arcod, amikor a 2x4 sávos úton megfordul az arc:) Kezdeti kal... (2010.10.18. 20:23) Utazás
  • Dzsingo: Kedves Lacikám! Köszönöm szépen a köszöntést és a jókívánságokat! Részed legyen hasonlókban mive... (2010.10.17. 16:32) Új kezdet

Linkblog

Viborgi kiruccanás

2010.11.17. 16:58 Dzsingo

A várost egy keresztes hadjárat után a svédek alapították 1293-ban Viborg néven, amely jó elhelyezkedésének köszönhetően hamar kereskedelmi központtá és fontos erősséggé vált. Alapítását követően Novgorod és egyéb orosz fejedelemségek is többször megpróbálták elfoglalni, de ez végül 1710-ben Nagy Péternek sikerült. Ekkor került az Orosz Birodalom fennhatósága alá Finnország egyes részeivel együtt, amit 1809-ben a terület teljes elfoglalása követett. 1917-ben a bolsevik forradalmat követően a finnek kikiáltották függetlenségüket és Viipuri néven a város a független Finnország második legnagyobb városa lett, jelentős többségében finn és kisszámú orosz, német és svéd kisebbséggel. A 1939-1940-es Téli Háború során a város 70.000-es lakosságát nyugat Finnországba evakuálták a szovjetek elől. A háborút lezáró Moszkvai békét követően a város a Szovjetunióhoz került. Az 1941-es német támadást követően a finnek is beléptek a háborúba és vissza is foglalták az elvesztett területeiket, de mivel veszítettek, a háborút követő békében ezekről végleg le kellett mondaniuk. Azóta Выборг (Viborg) városa a Szentpétervárt is magába foglaló Leningrádi terület része. 

 

Egy borongós, felhős és néha szemerkélős napon, mint az őszi szentpétervári napok 90%-a, úgy döntöttem, hogy felkeresem és megnézem magamnak Viborg városát. Ez a kisváros 130 kilométerre található észak-nyugati irányba Finnország felé a Finn-öböl partján. Felültem az elővárosi vonatra, aminek itt elektricska a neve mert villanymozdony hozza mozgásba a szerkezetet. A mindössze 130 kilométeres utat sikerült röpke 2,5 fél óra alatt megtennünk mivel minden bozótnál és fánál megállt a vonat és hát ezekből jó sok van errefelé. Nem is lett volna ezzel olyan nagy baj, mert azért nézelődtem ki az ablakon, de a fröccsöntött műanyag padon, amit ülésnek mernek nevezni másfél óra múltán már sehogy sem lehetett kényelmesen ülni. Megérkezésem után rögtön a vár felé vettem az irányt. A város fő nevezetessége a vár, amely köre a város is épült, egy kis szigeten található, aminek teljes területét el is foglalja a várfal és a hozzá kapcsolódó épületek. Ezek egyikében található a város történetét bemutató kiállítás, amit kulturális kíváncsiságomat kielégítendő megtekintettem, majd felmásztam a Szent Olaf toronyba, ami az egész városból látható. Hát mondanom sem kell fújtattam, mint egy kompresszor a bányában mire felértem. Innen látható az egész város és azt körülvevő tenger és több kis sziget is.

 

Ezt követően az óvárosi részen sétáltam és a rég elbontott városfal még megmaradt tornyait kerestem fel. A szűk utcákon és a régi épületek között sétálva némi középkori érzést lehetett elkapni, de sajnos közel sem olyan minőségben, mint Tallinban. Elég kevés régi épület van felújítva, bár ez a középkori hatást akár erősíthette is volna. Mivel ezzel ki is merítettem a látnivalók eléggé korlátozott tárházát és be is sötétedett, egy újabb hosszú zötykölődés után visszatértem Szentpétervárra. Mikor visszaértem a kollégiumba a finn lakótársam kérdezte, hogy jobb állapotban van-e a város, mint amikor ők az oroszoknak átadták 1940-ben. Gondolom a választ mindenki sejti. Apropó, ennek kapcsán megtudtam, hogy a finn nyelvben van egy olyan kifejezés, miszerint ha valaki elrontott valamit azt mondják, hogy oroszosan csinálta.

 

 

Szólj hozzá!

Petergof és a Cári Falu

2010.11.17. 15:21 Dzsingo

Már előző bejegyzésemben feltettem egy költői kérdést és bár minden költői talentumnak híján vagyok, azért most megpróbálok válaszolni rá. Ezek a helyek Szentpétervár elővárosai, amelyek kastélyaikról híresek. Petergof Szentpétervártól nyugatra míg Carszkoje Szelo délre található. Tudom, hogy nem lehet ezeknek a helyeknek a varázsát és pláne a látványát egy bejegyzésben visszaadni, de megpróbálom a hangulatát és egy két érdekességet megosztani a veletek. A kevés szöveg mellett inkább beszéljenek a képek.

Mindenek előtt, ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám, az Petergof volt. Már háromszor jártam ott és még nem tudtam megunni. Petergof nevű település közepén található a kastély és hatalmas méretű parkjai. Azért parkjai, mert van felső és alsó parkja. A felső park a kastély és az utca szintjén található, míg a nagyobb méretű (1,04 km2) alsó park több méterrel ezen, szint alatt helyezkedik el és egészen a tengerig tart. Mivel a tengerpartra épült ezért hajón is megközelíthető, fél óránként indulnak szárnyas hajók Szentpétervárról ide és vissza. Nekem is volt szerencsém ezt kipróbálni és tényleg nagy élmény, ahogy a hajó lassan úszik a Néván és amint kiér a tengerre felgyorsul, az orra kicsit megemelkedik. A kikötőből rögtön a palota kertjébe vezet az út. A kastély legnagyobb része gyönyörűen fel van újítva, a szobái megannyi értékes régi bútorral és festménnyel be vannak rendezve. De számomra a hely különlegességét a park adta. A rengeteg szökőkút és aranyozott szobor, amelyek gyönyörűen csillognak a napsütésben. Emellett a gondozott kert, a gyönyörűen megnyírt fák és a köztük kialakított sétányok különösen napos időben feledhetetlen élményt nyújtanak. Érdekes, hogy ami most látható a háború során megsemmisült és az azt követő restaurációs munkák eredménye. Sok szobrot a már akkor is múzeumként működő intézmény dolgozói ástak el a földbe, illetve szállítottak el keletre. Viszont így is rengeteg műkincs elveszett, köztük szobrok, szökőkutak, amelyeket az eredeti terveknek megfelelően alkottak újra. Itt voltam szemtanúja egy érdekes esetnek. Mivel a parkot évente rengeteg ember látogatja az itt lakó mókusok hozzá vannak szokva látogatókhoz és az általuk kínált falatokhoz. Két japán lánynak is sikerült magukhoz csalogatni egy mókust valamilyen keksszel. Mikor a mókus odaért és az egyik lány kezéből kezdett el enni abban a pillanatban pedig ő sikítani. Ha a mókus abba hagyta a táplálkozást a lány is a sikítást. És mindezt a barátnője filmezte. No comment!

 

A településen még található egy régi soktornyos, hagymakupolás igazi orosz templom is, a Szent Péter és Pál katedrális, ahol meg lehet tapasztalni az orosz templomok oly különleges hangulatát. A félhomályban rejtőző teljesen festett falakat, a padok nélküli szabad tereket, a gyertyafényben csillogó aranyozott ikonokat és a minden átjáró tömjénfüst illatát.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A másik különleges élményem ebben a témában Carszkoje Szelo, azaz a Cári Falu volt. Ez a kastély együttes Puskin városkában található. A fő nevezetessége a hatalmas kék főépülete. Itt a szobákban csak az nem arany, amire nem lehetett vagy éppen nem akartak aranyat tenni. Ennek remek példája a borostyán szoba ahol a falak burkolását és díszítését borostyánnal oldották meg. Képzeljük el azt a követ, ami nagyon drága és ékszerek készítésénél használják, majd itt ezzel egy egész szobát borítanak be vele. Láthatók még itt egyéb érdekességek, mint a bálterem ahol méretei miatt szinte egy nagypályás focimeccset le lehetne játszani, vagy a kínai szobák, mert akkor még az egészen különlegesnek számított, ha valami kínai volt, pláne ha egész szobák voltak azok. Ma már pont fordítva van. Ennek a kastélynak kisebb parkja van, mint a petergofinak, és inkább természetesebb, de ez is rendezett. Itt több épület, kisebb paloták és pavilonok ékesítik kertet a szökőkutak helyett. A parkban egy nagy tó is található, aminek közepéből egy sziget emelkedik ki. Ezen a szigeten is egy kastély van, de ide csak komppal lehet eljutni. A parkban még található egy török fürdő is, ami török mecsetre hasonlít, még a minaret tornya is megvan. Sajnos ez a palota is elpusztult a háború során. Láttam képeket, amin hó állt a palota termeiben és az épületből csak téglák és kiégett gerendák voltak. Ezt is nagyon szépen restaurálták, de még több terem nem látogatható és felújításra vár ugyanúgy, mint több műemlék a parkban.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Összességében elmondhatom, hogy aki a világ ezen szegletébe vetődik feltétlenül látogassa meg ezeket a helyeket, mert biztos vagyok benne, hogy felejthetetlen élményt nyújtanak. Mivel a restaurációs munkák folyamatosan zajlanak ezért szinte minden évben lehet valami újat látni. Kíváncsi vagyok mikor lesz végleg kész ez a két kastély a parkjaikkal együtt és milyenek lesznek. Egy biztos, szemet gyönyörködtetőek!

 

1 komment

Schlüsselburg-Шлисселбург

2010.10.17. 16:20 Dzsingo

     A vár egy kis szigeten található a Néva folyó eredése és a Ladoga tó között. Az erődöt 1323-ban Moszkvai Jurij aki Novgorodi herceg is volt a Novgorodi Köztársaságban (egyesek szerint az eddigi egyetlen demokratikus rendszer Oroszország területén) alapította. A vár Oreshek nevet kapta, ami oroszul diót jelent. Ez az erődítés adott helyet az első szerződés megkötésének a nyugati és keleti kereszténység, a Svéd királyság és a Novgorodi köztársaság között, aminek emléket is állítottak. Természetesen ezt a nagy találkozást nagy összeborulás is követte olyan formában, hogy a svédek elfoglalták a várat és mire a novgorodiak 4 év múlva visszafoglalták az eredeti fa vár már romokban hevert. Ezért kőből újjá építették, amit 1611-ben a svédek megint elfoglaltak, immár hosszabb időre. Ennek 1702-ben a Nagy Északi Háború vetett véget, amikor is Nagy Péter csapatai elfoglalták az erődöt. 250 svéd védő 10 napig tartotta magát folyamatos ágyúzás mellett mikor is az oroszok a vízen át hajókkal és csónakon megrohamozták az erődöt. Az oroszok az ostrom alatt 6000 embert veszítettek, míg a svédek mindössze 110-et. Hát ekkora veszteség után megérdemelték, hogy nekik is emlékművet állítsanak. Ekkor lett a vár átkeresztelve Schlüsselburggá (oroszul Slisszelburg)ami kulcs-várat jelent, ugyanis ez jelentette a kulcsát az oroszok további terjeszkedésének nyugat felé. Miután hadászati fontosságát elveszítette, börtönként üzemelt. Ide zárták a politikai foglyokat, akik közül a kegyetlen körülmények miatt többen megőrültek vagy öngyilkosok lettek. Többek között itt raboskodott és fejezte be életét a kötél rosszabbik végén Lenin bátyja is. A forradalmárok az itt raboskodó foglyokat kiszabadították, akik örömükben rögtön fel is gyújtották a börtönépületeket. Majd 1928-1941-ig a forradalmárok múzeumaként üzemelt mikor is ismét visszakapta eredeti funkcióját. Az erődön keresztül húzódott a Leningrádi front, aminek célja volt Leningrád teljes körülzárása és kiéheztetése, ami a védők erőfeszítéseinek köszönhetően nem sikerült. Viszont a német tüzérség alaposan szétlőtte a várat a 3 évig tartó ostrom alatt. Ezt követően a Szovjetunió felbomlásáig a Petrokreposzty nevet viselte, ami oroszul Péter-erődöt jelent. Majd az 1969-es évben kezdődtek meg a helyreállítási munkálatok és ennek köszönhetően nyerte el mai formáját. Két börtönépületet is helyreállítottak ahol kiállításon és korhűen berendezett cellákon mutatják be a különböző korszakok korántsem vidám börtönéletét.

 

Szentpétervártól forgalomtól függően 1-1,5 órás busz útra van a település orosz nevén Schlisselburg. Innen motorcsónakokon lehet a szigetre eljutni ami nagy élmény volt bár az utazás nem tartott tovább 5 percnél. Ez egy kis  4 személyes motorcsónak volt, ami az orosz biztonsági előírásoknak megfelelően 5 felnőttet és x számú gyereket képes volt elszállítani. Viszont a csónak vezetője sem az a hétvégi úrivezető volt, hiszen az 50 rubeles viteldíjban szórakozás is benne volt, ami a csónak drifteléssel történő kikötőhöz beállását is magában foglalta. Nem volt ám idő nézelődni és romantikázni, a marsrutkához (lásd korábbi bejegyzés) hasonló rendszerben készpénz a zsebbe, jegy vagy blokk ismeretlen és fordulás a következő csapattal. Útitársamul Pasa szegődött, aki jó orosz szokás szerint imádott pózolni és fényképeztetni magát és mivel azt mondta, hogy egymást fényképezzük ezért rólam is készült annyi fotó, hogy egy egész éves nyuszis újságot meg lehetne tölteni vele. A vár falai és tornyai nagyjából fel vannak újítva, de azért bőven akad omlásveszélyes rész is.  A belső épületek közül a két múzeumnak helyt adó börtönépületek látogathatók illetve a régi templom romjai között a Nagy Honvédő Háború során a várban elesettek emlékműve látogatható. Viszont vannak épületek, amelyek ugyanabban az állapotban vannak, ahogy a német tüzérség szétlőtte őket. Tetőnélküli nagy téglaépületek, egy-egy oldala vagy szakasza ledőlve, kicsavarodott acél gerendák, tűz és lövedékek nyomai. Apropó, bizonyára feltűnhetett a figyelmes olvasónak az előbbi szóhasználat, Nagy Honvédő Háború. Ez nem véletlen. A világ erről a feléről nézve a második világháború az 1939-től 1945-ig tartott, viszont ezen belül a Szovjetuniót érintő 1941-1945-ig terjedő időszakot már az előbb említett módon nevezik. Ezért az emlékműveken is a Nagy Honvédő Háború áldozatainak állítanak emléket, ez az, amit megnyertek és ez is, amivel gyakran lehet találkozni a médiában. A háború többi része az „olyan is volt” jelleget tölti be. Eme gondolati kicsapongás után visszatérve eredeti témánkra a szigetről remek kilátás nyílik a keleti irányba elterülő Ladoga-tóra ami hatalmas méretű és inkább kisebb tengerhez hasonlatos, különösen a hullámok és a hatalmas teherhajók miatt. Összességében elmondható, hogy remek kirándulási lehetőség és bár nem egész más jellegű látnivaló, mint Petergof és Carszkoje Szelo de mindenképp érdemes megnézni, különösen a hely jellege és környezete miatt. És, hogy mi is Petergof és Carszkoje Szelo? Az egy következő bejegyzés alkalmával kiderül!

 

2 komment

Kollégium és Egyetem

2010.10.17. 15:16 Dzsingo

  A szállásunk egy kollégium ami Vasziljevszkij szigeten található a régi szállásomtól délkeletre, olyan 10 perc autóval, tehát nem vagyunk annyira a város szélén (lásd térkép 1). De így is 5 perc séta a tenger. Az épület 6. (bizonyára már tudjátok, hogy ez otthol az 5.) emeletén van az összes itt lakó cserediák elszállásolva. Felettünk az egész emeletet felújítják alattunk meg csak oroszok laknak. Az emeleten több náció is képviselteti magát. Vannak olaszok, finnek, franciák többes számban, egyes számban pedig spanyol, portugál, moldáv akinek Írországban étterme van, osztrák, litván, ukrán és svéd. Emellett vannak még kínaiak, akiket két csoportra lehet osztani, van egy gyerek aki szocializálódott és vannak a fantom kínaiak akiket nem lehet látni csak tudjuk, hogy vannak. Amikor főznek, a szagokat lehet érezni. Még itt lakik egy másik magyar diák is, szóval mi is többes számban vagyunk. A szobatársam pedig egy ukrán srác aki Bécsben tanul, neve Pavel amiből eredően a beceneve Pasa és így fogok rá majd a későbbiekben utalni.

 

           A suli gyalog 25 perc sétára van, de tömegközlekedéssel is majdnem ennyi. Ez a Szentpétervári Állami Egyetem Menedzsment Főiskolája. Külön épületben vannak a Bachelor és külön a Master hallgatók (2). Nekem csak a Master épületben vannak óráim. Az épület nagyon szépen fel van újítva és minden modern berendezéssel és felszereléssel el van látva. A lépcsőfordulóban vannak elhelyezve azoknak a cégeknek és magánszemélyeknek a nevei, akik adományoztak az iskola javára és az összegek is fel vannak tüntetve. Az órák rendszere néhány dologban eltér az otthonitól. Négy tárgyat és az orosz nyelvet vettem fel, viszont ebből csak az orosz és két tárgy kezdődött el Szeptemberben. A harmadik október elején a negyedik pedig október végén kezdődik. De a portugál srác olyan képzésen vesz részt, amiben az órái fele itt a másik fele meg Helsinkiben van, szóval kéthetente utazik ki egy pár napra. Master képzésen csak angolul folyik az oktatás mind a cserediákoknak, mind az oroszoknak, ami szerintem nagyon jó ötlet. Kicsit furcsa még, de nagyon érdekes, hogy orosz szemszögből nézzük a világot és a történéseket. Még meg kell szokni, hogy amikor azt mondják, hogy mi az nem mi, hanem ők. Az egyik órám, ami már megkezdődött az a Nemzetközi műveletek metódusai. Egy idős professzor tartja, aki a szovjet időkben külkereskedelemmel foglalkozott és érdekes történeteket mesélt. A másik órám Üzlet az arab világban, aminek az előadója Kairóban végzett az egyetemen és a szovjet időkben még egy múzeumi anyaggyűjtő körúton a sivatagban is lakott hónapokig a tuaregekkel. Ő is jó forrása az érdekes történeteknek és anekdotáknak. Ez a két órám kedden van reggeltől estig és csütörtökön van még az oroszom este hattól fél tízig illetve beindult az Oroszország és az Európai Unió kapcsolatai tárgyam hétfőnként. Hát a suliról és a kollégiumról ennyit, kezdődjenek a kalandok.

 

 Az egyetem épülete.

 

 

 

 

 

 

A kollégium épülete.

1 komment

Utazás

2010.10.17. 15:14 Dzsingo

     Lassan már szokásommá válik, hogy egy utazás nem történhet meg valami rendkívüli esemény bekövetkezte nélkül. Ez bár közel sem volt annyira kalandos, mint a múltkori, de azért egy pár sort megér. Most a csomagom volt röpke 8 kilóval több a megengedett 20-nál és erre még annyi pénzt kellett volna fizetni, hogy felengedjék, mint amennyibe a repülőjegy oda-vissza került. Szóval szalámi, kolbász, tisztálkodási szerek és egy két ruha ki a táskából. Bár rövidnadrágban és egy pólóban indultam el, a repülőre már hosszúnadrágban, pulcsiban és kabátban szálltam fel és a hátizsákom minden zugát kihasználva sikerült magammal hozni még egy szál kolbászt. A kézi poggyászom így is lehetett vagy 10 kiló, szerencsére azt senki nem akarta megnézni. Ebben a felfokozott hangulatban futottam össze hírességekkel a repülőtéren, Hajdú B. Istvánnal, Vince Ottóval és stábjukkal. Ezt követően az utazás már úgymond eseménytelenül telt. Nem úgy ám a repülőtértől a kollégiumig. Az a kis légörvény, aminek következtében alig bírtam meginni a repülőn a söröm csendes ringatózás volt ahhoz képest, ami ezt követően várt rám.

    Ugyanis találkoztam a segítőmmel, aki várt a repülőtéren és a későbbi napokban segített elboldogulni az orosz bürokrácia kusza ösvényein. Mondta, hogy megkérte az egyik barátját, hogy jöjjön ki értem kocsival. És innen kezdődött az igazi kaland. Azt nem gondoltam volna, hogy a pszichiátriáról frissen szabadultaknak rögtön jogsit nyomnak a kezébe, vagy legalább is volánhoz engedik. Akkor lett gyanús a dolog, amikor a kétszer négysávos autóúton megfordultunk, nagy dudálás és köpködés közepette. Ezt követően csak a piros lámpa szabott néha korlátot száguldozásunknak. Eddigi életem során összesen nem használtam ennyiszer az ablak feletti kapaszkodót a kocsiban, mint most. Mondanom sem kell, hogy előzés, sávváltás jelzése többnyire szemmel vagy ráutaló magatartással történt, és mint követési távolság szigorúan a 20 cm-es szabályhoz ragaszkodott. Komolyan gondoltam, hogy egy két autó csomagtartójába, vagy rakterébe is lesz alkalmunk az utunk során betekinteni. Gondoltam magamban, hogy még 20 perce vagyok itt és mindjárt a helyszínelőkre kell várni, de szerencsére nem történt semmi baleset. Bár mondjuk én nagyon élveztem és a srác arcán is valami őrült vigyort lehetett látni, de a velünk utazó két lány arcán már közel sem volt természetes a mosoly. Egyébként ez a srác volt ifi válogatott amerikai foci játékos, szóval rögtön megtaláltuk a közös témát.

 

1 komment

Új kezdet

2010.09.09. 09:41 Dzsingo

Új kalandjaim krónikáját egy rövid előtörténettel szeretném kezdeni. Jogosan merülhetett fel bárkiben a kérdés, mikor megkapta a körlevelem, hogy ez már megint megy, és megint oda? Nos ez ügyben némi magyarázattal tartozok, hogy mit is keresek már megint a vad keleten és miért is jó ez nekem. 

A Covinus Egyetem, melynek többé-kevésbé aktív hallgatója vagyok, hirdette meg szokásos ösztöndíjait különböző országokba, így Oroszországba is. Nos én erre pályáztam és lehetőséget is kaptam, hogy néhány tankörtársammal (diák) együtt itt múlassuk el az időt. Felhívnám a figyelmet az u betűn az ékezetre. Szóval röviden összefoglalva tanulni jöttem ide az Szentpétervári Állami Egyetemre, illetve orosz tudásomat minél magasabb szintre fejleszteni. Emellett persze még jobban meg szeretném ismerni az országot, a kultúráját és az embereket. Igyekszem minden felfedezést és kalandot megosztani veletek, remélhetőleg szórakoztató és ismeretterjesztő olvasmány formájában. Ez úton is szeretnék mindenkit biztatni, hogy kommentelje az olvasottakat és bármi kérdése van, ne tartsa magában, örömmel veszem és igyekszem megválaszolni őket. Jó szórakozást kívánok mindannyiunknak!

2 komment

Tallinni kalandok

2008.12.07. 21:01 Dzsingo

A tallinni kirándulás célja kettős volt. Mivel 3 hónapra kaptam vízumot Oroszországba, ami csak november 27.-ig szólt el kellett hagynom az országot, hogy újat csináltassak a maradék egy hónapra. Ehhez nem kellett hazajönnöm, elég volt a legközelebbi uniós fővárosba elmenni az orosz konzulátusra. Van azért haszna is, hogy benne vagyunk a tuti jóban. A másik opció Helsinki lett volna, de az drágább és Tallinn sokkal jobban vonzott. Eredetileg hamarabb terveztem Tallinnba menni, de az élet közbeszólt. Bár utólag jobb is, hogy így alakult. Mint bizonyára többen tudjátok, volt szerencsém az orosz egészségügyet közelebbről is megismerni. A vesémnek és benne némi homoknak köszönhetően 4 érdekes napot töltöttem el a szigetünkön lévő városi kórházban. 2 nappal korábban ütött be a ménkű mint amikor Tallinnba mentem volna.
 

Összességében 2 héttel lett elhalasztva az út. Hogy miért is fontos ez? Azért, mert nálunk is leesett az első hó időközben és az időjárás meglepetéssel készült számomra. Indulásom napján, Vasárnap felkeltem, elkészültem és úgy gondoltam, hogy majd marsrutkával elmegyek a Balti Állomásra ahonnan indult a buszom Tallinnba. Mikor kiléptem a koli ajtaján akkor ért a meglepetés. Minden csupa fehér volt és akkora szél fújt, hogy menni alig bírtam. Nagy nehezen a friss hóban és a hideg szélben elevickéltem a megállóig ahol szembesültem azzal a ténnyel, hogy a járművek maximum 20km/ó-ás sebességgel csúszkálnak az úton. Gondoltam, ez így nem jó, ezért gyalog elindultam a metróhoz ami 15-20 perc séta tőlünk. Hát mondanom se kell, meglepődtem mikor útközben kutyát sétáltató emberkével találkoztam. Hóviharban, sötétben (reggel 9-kor még éjszakai sötét van) van olyan fanatikus, aki kutyát sétáltat! De itt semmin nem szabad meglepődni. Kellőképpen átfagyva és átázva, idegeskedés közepette sikerült megérkeznem a Balti Állomásra 10 perccel buszindulás előtt. A busz út eredetileg 6 órás lett volna, benne egy időzónával. Ehelyett 9 óra alatt sikerült megtennünk, de így is csoda hogy a sofőrök megcsinálták. Akkora hóvihar volt Pétervártól Tallinnig, hogy 10 méternél messzebb nem lehetett látni, sőt az oldalsó ablakokat ellepte a hó, így ezek után még annyit se. Az utat árokba borult autók és buszok szegélyezték, illetve minden buszmegállóban autók álltak és várták a vihar végét. Hóbordák voltak hosszában és keresztben is az úton, és ennek és a hatalmas szélnek köszönhetően a busz inkább hajóra emlékeztetett. Volt egy wc is a buszban, hát mit ne mondjak, elég kalandos volt használni. Állva semmit nem lehetett csinálni, feltéve ha nem akarta az ember, hogy rajta legyen több mint ahova szánta. Ülve meg inkább rodeóra emlékeztetett, és két kézzel kellett kapaszkodni, nehogy ledobja az embert az ülőkéről. Ez volt eddigi életem legveszélyesebb kis dolga. Mikor megérkeztünk mindenki megköszönte a sofőröknek, hogy épségben elvittek minket.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tallinnban természetesen szintén vihar tombolt ezért nem kis mulatság volt eljutnom a buszvégtől messze eső szállásig. Megtalálni se volt egyszerű, alig látott az ember, és ha felemelte a fejét akkor arcába fújta a szél a havat, ami mint sok kis tű úgy szúrt. A szállásom egy hostel volt a központban, az utca másik oldalán kezdődött az óváros. A szálláson való lepakolás és pár perc megmelegedés után ismét nekivágtam a viharnak, ugyanis reggel óta nem ettem és hát az éhség nagy úr. Az óvárosban bóklásztam, ott keresgéltem nyitva levő, nem túl drága helyet. Már kezdtem csüggedni, mikor többszöri próbálkozás után se sikerült olyan helyet találni, ami tűrhető árú, és a szakács még ott van. Ekkor mint egy reménysugár az égből, amikor már a bugyim is vizes volt, átfagytam és az éhhalál küszöbén jártam, egyszer csak Zámbó Jimmy szólt hozzám. Ez nem vicc! Először fel sem fogtam mi történt. Aztán felnéztem a kapucnim alól és mit láttam Tallinn belvárosában, a hóviharban: egy magyar éttermet. Az utcára kivezetett hangszórókból pedig maga a Király dala szólt. Nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire fogok örülni Jimmynek. Megmenekülésem örömére egyből bevágtam egy szíverősítőt, egy feles Vana Tallinn-t, ami olyasmi, mint a mi Unicumunk. Aztán rendeltem egy Tiszai Halászlevet és egy Csirkemáj pörköltet. Míg várakoztam alaposan körülnéztem. Az étterem neve „A Tenkes kapitánya”, volt ennek megfelelően a tv-ben a filmsorozat ment, a falon egy nagy II. Rákóczi Ferencet ábrázoló kép függött, természetesen a fő helyen. Minden díszítés 100 %-ban magyaros, még a szalvéta tartón is magyar népi motívumok voltak láthatók. A falakon Magyarország nevezetességeit bemutató képek, fokhagyma és paprika füzér. A zenei repertoár is csak magyar előadók dalaiból állt, mint pl.: LGT, Zámbó Jimmy, Máté Péter, Korda György, Katona Klári és a többiek. Az étlap sorrendben észtül, magyarul, oroszul és angolul volt. Az ételek magyarosak voltak, és a röviditalok között is számos hungaricum megtalálható. Összehaverkodtam a pincérrel, aki mesélte, hogy gyerekkorukban „A Tenkes kapitányát” nézték egy közös tévé előtt összegyűlve az összes cimborájával. Ezek szerint a Kapitány kalandjai sok szovjet kisgyerek meghatározó élményi lehettek. Már Jurij Murmanszkból is erről áradozott.

 


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Azt est hátralevő részét pihenéssel terveztem eltölteni, de a szálláson lévő angol és észt srácok rábeszéltek, hogy igyunk meg egy sört, annak örömére, hogy elállt a vihar. Mikor kimentünk az utcára egy egész más világ tárult a szemünk elé, mint pár órával azelőtt. Szinte teljesen elállt a szél, és mindent hótakaró borított. Alig voltak az utcán, minden nyugodt, csendes és fehér volt. Az óvárosban sétáltunk a 4-500 éves házak között és tényleg olyan volt, mintha egy mesében lennénk, de legalábbis a középkorban. A szórakozóhelyek előtt ahova az emberek begyűltek már álltak a hóemberek és másnap délre már tele volt az óváros hóemberekkel. Volt amelyikre sapkát, sálat is adtak, de olyan is akadt, amit a szőrmebolt előtt cégérként használtak és a hóembert szőrmével ékesítették. A sörtúra végén egy klubba is betértünk, ahol a sztárvendég nem más volt mint a KISS. Vagy legalábbis annak beöltözött legények, akik szintén a táncparketten ropták. Természetesen minden utcán töltött percünket hócsatázással töltöttük, és igyekeztünk mindenkit a csapatból alaposan megfürdetni, hogy elejét vegyük mindenfajta tisztátalanságból fakadó betegségnek.


 

Másnap bejártam a belvárost, és a rángás beleállt a jobb mutató ujjamba annyi fényképet készítettem (a 4 nap alatt összesen 450-et). És hát ez a nap sem múlt el magyar kötődésű esemény nélkül. A város történetét bemutató múzeumban az időszaki kiállítás témája a Törley Pezsgő gyár története volt. A teremőr néni még egy magyar ismeretterjesztő filmet is lejátszott nekem, ami a hazai pezsgőgyártás történetét mutatta be. Tudtátok, hogy évente kb. 1.400.000 palack pezsgőt exportál a Törley Észtországba? Ez több mint amennyien az országban élnek (1.300.000). Tehát legalább minden észtnek és orosznak az országban van egy üveg Törley-je. Második napra már térkép nélkül is jól elboldogultam az óvárosban, ami ugyan nem nagy, de annál öregebb. Bejártam az alsóváros szűk utcácskáit, sikátorait. Felmentem a Toompea-ra, megnéztem a parlamentet, a palotákat és gyönyörködtem a kilátásban. 3. nap kijöttem a belvárosból és egy külvárosi erdős parkban megnéztem Nagy Péter palotáját, majd a tengerparton visszasétáltam a városba. Érdekes volt látni a tengert meg a havat együtt. Az én képzeletemben, és szerintem nem vagyok ezzel egyedül, a tengerhez a nap, a meleg és a fürdőzés tartozik. Hát itt egyik se volt. A tengerparton bokáig érő hó volt, a vízben pedig kacsák és hattyúk úszkáltak. De hogy ez a nap se múljon el magyar vonatkozás nélkül, meglátogattam a Tallinni Kikötőt. Ott pedig összefutottam egy magyar kamionsofőrrel, aki épp behajózásra várt Finnországba még pár magyar kamionnal együtt.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az a jó a hostelekben, hogy sok fura emberrel lehet találkozni. Összefutottam egy szlovákkal, aki nem tudta, hogy amit ők Bratislava-nak hívnak az valójában Pozsony, sőt azt hitte az Lengyelországban van. Pedig ráadásul ott is lakik! De remélem most már megtanulta, mindenesetre valahol el kell kezdeni. De találkoztam érdekesebb arcokkal is. Volt két szlovén srác, akik kocsival jöttek Szlovéniából Észtországig kirándulás gyanánt. Azt mesélték, hogy nálunk jók az utak, legalábbis jobbak, mint amire számítottak. Mondtam ez azért nem teljesen fedi a valóságot. Erre mondták, hogy akkor én még sosem jártam szlovén utakon. Ez igaz. De nem tudom, hogy tényleg ennyire nem jó a helyzet arra felé? Két nappal később érkezett egy ír srác aki a Dublinból Helsinkibe való utazásnak egy elég érdekes módját választotta. Ahelyett, hogy 2,5 óra alatt le tudta volna az egészet repülővel, 3 hónapig jött kocsival. Persze közben bejárta Európát. Volt olyan város ahol egy estét maradt, volt ahol egy hétig, attól függően mennyire érezte jól magát. Volt mit mesélnie és pár sör mellett meg is tette. Bár az az érzésem támadt, hogy ír pubtól ír pubig közlekedett. Legalábbis ez biztos pont volt minden városban ahova megérkezett, Brassótól Dublinig, Tallinntól Nizzáig. Minden országban megtanult valamennyit a nyelvből, így magyarul is tudott néhány szót.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Végezetül elmondhatom, hogy minden kitűzött célt teljesítettem. A vízumom határidőre elkészült, és a látnivalók nagyon nagy részét is megnéztem. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel a hónak köszönhetően a gyönyörű város még varázslatosabbá vált. Szeretnék még ide visszatérni, de legközelebb nyáron, hogy a másik arcát is megnézhessem a városnak. De attól félek, ezzel a mesebeli havas világgal nem fogok még egyszer találkozni. Leírni nem tudom, de rengeteg fényképet készítettem, és hosszú téli estéken akit érdekel szívesen mesélek neki és megmutatom őket. Igyekszem majd otthon egy internetes fényképalbumra az összeset feltenni, de itt erre sajnos nincs internet kapacitásom.

Szólj hozzá!

Tallinn és vele együtt Észtország rövid története

2008.12.04. 21:11 Dzsingo

 Az észt zászló:A kék az Észtország jovőjébe vetett hitet és reményt jelképezi. A fekete a termékeny földet illetve a sötét múltat szimbolizálja. A fehér a tudás, a felvilágosultság jelképe emellett a hó és a nyárfa színe illetve a fehér éjszakákat is szimbolizálja.                              

Tallinn történelme színes, teli különböző korszakok fordulatával, hol az észtek, mint eredeti őslakosok a 13. század elejétől a 19. század második feléig gyakran csak mint elnyomott kisebbség lakhattak. Mégis az ő érdemük, hogy a város még manapság is tartja szép, történelmi arculatát. A különböző korszakok nyomai mind a mai napig megtalálhatók a város valamint az óváros különböző részein.

Kolôvan


Tallinn környéke a kőkorszakban is már lakott volt, elsőként a város létezését az al-Idrisin nevű, arab földrajztudós említi a világtérképén 1154-ben. Ő a városra a Kolôvan nevet használta, ami az észt Kalev vagy a finn Kalevi férfi névre vezethető vissza. Az észt nemzeti eposz szerint amikor Kalev nemzeti hős meghalt, felesége Linda észak finnugor szokások szerint hatalmas kőkupacos sírba temettette, ami később betemetődött földdel, és így alakult ki a Toompea-domb, amin Tallinn fekszik. Ugyanezekben az időkben a várost Lyndanise néven is emlegették az iratokban, ami vélhetőleg Kalev feleségére, Lindára utal. Tallinnt földrajzilag és stratégiailag teljesen logikus helyre építették: A város jól tudta felügyelni és védelmezni a Finn-öbölben haladó kelet-nyugati irányú kereskedelmi útvonalakat, valamint kiszolgálni ezek utazóit. A Toompea már az első évezred végén lakott volt, az 1100-as években pedig már fontos központja volt az észak észt térségnek.


A dán korszak (1219-1346)


A katolikus egyház az 1100-as években rendelte el a keresztes hadjáratok megkezdését a mai Balti országok és Finnország irányába. II. Győztes Valdemár dán király 1219-ben jelent meg hajóival Tallinn partjainál, de kemény ellenállásba ütköztek. A dánok már éppen visszavonultak volna, amikor a legenda szerint egy fehér kereszttel díszített vörös zászló hullott alá az égből, egyenesen a püspökük kezébe. Ezt isteni jelnek vélték, és újult erővel vettették magukat a csatába. Ez a zászló lett később a dánok nemzeti lobogója. Kezdetét vette a dán korszak, ami több, mint 100 éven át tartott. Ekkor kapta a város a mai észt eredetű nevét: "Tallinn". A név középkori észt nyelven annyit jelent, hogy "dán vár" vagy pedig "dán város". Az első időkben, az akkor még szinte egy nyelven beszélő finnek és észtek "Taani Linn"-nak mondták, de ezt olykor nehéz volt kiejteni, ezért hamar lerövidítették, és így lett a város neve észtül "Tallinn". Ezekben az időkben a német hanza-kereskedők már jól ismerték a várost, és gyakran tettek arra kitérőt. Ők Revalnak hívták a várost, ami az akkori Rävala-vármégye nevéből eredt. A németek Tallinnt egészen az 1900-as évek elejéig Revalnak mondták. A dánok miután partra szálltak, rögtön elűzték az észt lakosokat, és lerombolták az észtek által épített faerődöt. Az észtek többnyire a környező falvakba, kisvárosokba menekültek, néhányan pedig átkeltek a - svéd befolyású, de nyugodtabb, még "senki földjének" számító - Finn-öböl északi partjára. Miután a dánok lerombolták a várost, elkezdték újjáépíteni, és erős kőfalakkal vették körül. Két része lett a városnak: A Felsőváros, ami a Toompea (jelentése Dóm hegy) tetején és az oldalán feküdt, valamint az Alsóváros, ami a tengerpart, és a Toompea között terült el. A Felsővárosban a dán nemesek, a püspökök valamint a német és a dán lovagok laktak, az alsóvárosban pedig a kereskedők és a kézművesek. Az 1300-as évek elején a dánok rájöttek, hogy a városban igen erős a német befolyás, és szinte a város felépítése óta mindig is több volt a német ajkú, mint a dán, ezért az Alsóvárost is körbevették erős falakkal, a Felsővároshoz hasonlóan, egy esetleges német inváziótól tartva. Ettől fogva 1877-ig Tallinn csak az Alsóvárost jelentette. A Felsőváros pedig visszakapta régi nevét: Toompea. A két várost kapuk és erős falak választották el egymástól is, az átjárást pedig felügyelték. Létük csaknem az akkori Pesthez és Budához hasonlítható. Lassacskán Toompea is három - de mégis egységes - részre osztódott: A dán államhatalom helytartójának, és a helytartó hivatalnokainak, tisztviselőinek a negyede. Manapság az észt parlament, a Riikikogun található itt. A Német Lovagrend negyede; a püspöki és az egyházi negyed. Az egész Toompeát érintő ügyekről közös tanácsban döntöttek a rendek, de érdekesség, hogy mindegyik negyed saját szabályokkal és törvényekkel rendelkezett, ami gyakorlatilag úgy is mutatkozott, hogy amit az egyik utcában tiltottak, azt egy másik utcában szabad volt tenni, ha az éppen már egy másik rendhez tartozott. Ekkor Tallinn már teljesen különálló volt. 1343-ban az észtek fellázadtak uraik ellen és 1346-ra a dán király végleg megúnta a kicsi, észt csoportok egyenkénti hajkurászását így ő jó pénzért eladta a németeknek az észt földek összes dán, avagy királyi tulajdonban lévő részét, beleértve Tallinnt is.


A német korszak (1346-1561)


Miután a németek hivatalosan is Tallinn és az összes észt terület urai lettek, a Tallinnba bevezetett törvényváltoztatásokon kívül az első dolguk az volt, hogy a maradék felkelőkkel végleg leszámoltak. Az észteket egységesen jobbágyokként kezelték, az egyéb kisebbségeket pedig, mint pl.: dánok, oroszok, svédek kivándorlásra ösztönözték. Egészen az 1800-as évek végéig a németek megtartották vezető hatalmukat a városban. Sikerült mind a svédekkel, később pedig az oroszokkal úgy megegyezni, hogy kiváltságaik és jogaik alig csorbultak.


A svéd korszak (1561-1710)


A 16. századfelétől Svédország mégis a Balti-tenger nagyhatalma lett. 1558-ban kirobbant a 25 évig tartó Livóniai háború, amelynek során 1561-ben a svédek fennhatóságuk alá vonták Tallinnt. Nem sokkal előtte az orosz hatalom is elkezdett Tallinn után érdeklődni, és bár IV. (Rettegett) Iván mindkét várost el szerette volna foglalni, ez a terve sosem valósult meg, mivel a tallinni kereskedők és a toompeai német lovagok az oroszoktól való félelmükben 1561-ben önként megadták magukat a svédeknek. Ezt követően a város másfél századon át svéd fennhatóság alá tartozott. Miután Tallinnak megszakadt a kapcsolata a Hanza Szövetséggel a lakók életszínvonala rohamosan csökkent. Attól eltekintve, hogy a svéd korszak alatt a város jelentősen elszegényedett, de kulturális szempontból lényeges előrehaladás is történt: Hivatalossá tették az észt nyelvet és a nyelvtant, valamint észt nyelvű iskolákat is alapítottak. Ugyanezeket a jogokat finn szomszédjaik csak kb. 200 évvel később kapták meg a svédet felváltó orosz uralom alatt. A svédek megtartották Tallinnban és az egész térségben a régi, német, feudális jobbágytörvényeket, ami szintén érdekesség, mivel saját királyságukban, és más területeiken pl.: Finnországban továbbra sem uralkodtak feudális törvények. Az észt parasztok – akárcsak az orosz, a magyar vagy a francia parasztok – nem költözhettek el továbbra sem uruk engedélye nélkül, nem rendelkezhettek földdel, és egy birtok vagy föld eladásakor a rajta elő jobbágyokat beleszámították a vételárba, habár külön-külön, emberként nem adhatták el őket, életükre büntetlenül nem törhettek, ezért természetesen rabszolgáknak nem voltak nevezhetőek.


Az orosz korszak (1710-1918)


A Nagy északi háborúban Észtország uralma átkerült a svédektől az oroszokhoz. Tallinn 1710-ben harc nélkül kapitulált az orosz seregek előtt. A város Oroszországhoz csatolását követően I. (Nagy) Péter cár még 1714-ben parancsot adott hadikikötő építésére. Ezzel egy időben hajóépítő üzemet is alapított, ami a város iparosodásának is kezdetét jelentette. Az észt városok, főleg Tallinn lakosságának a túlnyomó része német volt az 1850-es évekig. Az ország termőföldjei 90%-ban nemesi tulajdonban voltak. 1870-ben az oroszok teljesen véget vetettek a jobbágyságnak, és eltörölték az utolsó feudális törvényeket is. A 19. század második felében, szinte robbanásszerűen megnőtt az észt lakosság száma Tallinnban, és hamar a legnagyobb etnikai csoport lett. Az ún. gazdasági hatalom még ekkor is a németek kezében volt, habár számuk és hatalmuk ekkor már csökkent a városban. A tanárom mesélte, hogy a cári időkben az orosz ifjú házasok Tallinnba utaztak nászútra, mert ez a szerelem városának, romantikus uticélnak számított.


Az első függetlenség (1918-1940)


Mikor az észt politikusok meghallották, hogy a finn szenátus közhírré tette függetlenségi nyilatkozatát Helsinkiben 1917. december 6-án, hasonló előkészületekbe kezdtek, és 1918. február 24-én kikiáltották Észtország függetlenségét. A Vörös Hadsereg gyorsan reagált és 1919 januárjára már a fél országot elfoglalta. Az észtek szívvel léllekkel harcoltak és végül brit hadihajók, finn, dán és svéd önkéntesek segítségével győzelmet arattak. 1920 februárjában kötöttek békét. Ugyanekkor Tallinnt is egyesítette az észt vezetés. Ekkor véglegesen eltörölték a „Reval”, az „Alsóváros” és a „Toompea” neveket és a régi finnugor eredetű, bár a dán korszakra emlékeztető „Tallinn” nevet kapta meg a város. 1920-ban az észtek, tekintve, hogy rokon nép, átvették a finn himnusz dallamát, amit Fredrik Pacius még 1848-ban szerzett. Szintén érdekesség, hogy e dalt legelőször Ludwig Runeberg svédül írta meg, majd később, 1867-ben először finnre, 1869-ben pedig észtre fordították. Állítólag Runeberget a mű megírására Vörösmarty Mihály 1836-ban írt „Szózat” című költeménye ihlette, mely később magyar nemzeti ének lett. Az észt függetlenség kikiáltása a kb. 700 éves német hatalom teljes befejeződését jelentette, de most már gyakorlatilag is.

 

Észtország címere

 

 

 A szovjet korszak (1940-1991)


A fiatal Észtország függetlensége nem tartott sokáig. A Szovjetunió 1940 tavaszán, elkezdte bekebelezni a Balti-országokat. A kicsi és védtelen Észtország határait átlépő szovjet csapatok különösebb ellenállásba nem ütköztek, ezért szinte napok alatt elfoglalták az egész országot. 1941. nyár végén a németek elfoglalták Észtországot és visszaszorították a szovjeteket egészen Moszkváig. A szovjetek 1944 márciusában szőnyegbombázást indítottak Tallinn ellen. A két napig tartó bombázás után a város 53%-a megsemmisült és 1400 ember vesztette életét. Ugyanekkor a szovjet támadások megerősödtek a Balti-országok irányába valamint az ukrán fronton, és a németek gyors visszavonulásra kényszerültek. A szovjet csapatok 1944 Szeptemberének végére az egész országot elfoglalták és Észtország 47 évre a Szovjetunió része lett. A háború végén, bár Tallinn majdnem hogy romokban hevert, az óváros szinte a csodával határos módon alig kapott pár találatot, ellentétben pl. Rigával, ahol a háborúban az óváros is komoly károkat szenvedett. A háború után az épületeket szovjet támogatással viszonylag gyorsan helyreállították, és az ipar is hamar fellendült, viszont az alapvető élelmiszereket még a szocializmus vége felé is csak jegyre lehetett kapni Tallinnban meg a többi városban. Vidéken a helyzet valamelyest jobb volt. Az utazást, mint ahogy a Szovjetunióban mindenhol, erősen korlátozták. Az 1960-as évek végén, a finn állami televízió mindkét csatornája megerősítette a Helsinkiből történő adásai jelerősségét úgy, hogy mindkettőt lehetett fogni Tallinnban és környékén. Az adás fogása egy otthon elkészített vevővel vagy kisebb technikai változtatással a TV-készülékben volt lehetséges, és bár ez illegális volt, attól függetlenül szinte minden észt háztartás tudta titokban fogni a finn adókat. A Szovjetunióban használt – francia fejlesztésű – SECAM TV-rendszer szándékosan eltért a pl. Finnországban használt német PAL TV -rendszertől azért, hogy a határvidékeken ne lehessen fogni a nyugati csatornákat, így például Lengyelországban, Csehszlovákiában vagy Magyarországon a német vagy az osztrák adásokat. Szovjetunió többször is felszólította Finnországot, hogy ne sugározza adásait Tallinnig, de ezt a finnek mindig technikai magyarázatokkal és egyéb más kifogásokkal elutasították. Az 1980-ban megrendezett, moszkvai olimpia játékok vitorlásversenyét Tallinn partjainál tartották.


A második függetlenség (1991- )


A Szovjetunió végleges összeomlásakor Észtország másodszor is kikiáltotta függetlenségét Tallinnban 1991. augusztus 20-án. Észtország, ellentétben más népköztársaságokkal, követte pl. Magyarország példáját, és azon egyike volt, ahol a rendszerváltást viszonylag békésen, vérontás és emberáldozat nélkül sikerült elérnie. A Balti-tenger egyik legnagyobb hajószerencsétlensége – Az Estonia-katasztrófa – is Tallinnhoz kapcsolódik. Az M/S Estonia nevű hajó 1994. szeptember 28-án, helyi idő szerint éjjel süllyedt el Tallinnból Stockholm felé tartva. A katasztrófa fő oka az orrkapu leszakadása volt egy éjjeli viharban. A süllyedés 40-50 perc alatt zajlott le, de az embereknek ennél jóval kevesebb idejük maradt a menekülésre. Az áldozatok vagy még a hajóban a falakhoz, lépcsőkhöz csapódtak a hirtelen dőléskor, vagy megfulladtak a vízben vagy a hajó belsejében, vagy pedig a hideg tengerben – a víz csupán 10-12 fokos volt – a hipotermia miatt kihűltek. Az Estonián tartózkodó 989 személyből mindössze kb. 250-nek sikerült kijutni a hajó belsejéből a külső fedélzetre, de közülük is csak 137-at sikerült kimenteni a vízből élve. A szerencsétlenség összesen 852 emberéletet követelt, kik javarészt svédek és észtek voltak. 1995-ben a hajóroncsot tömegsírnak nyilvánították.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Manapság Tallinn már több mint 400.000 lelket számol, és a város egyik legfontosabb bevételi forrása a turizmus. A 2007. év végi fejlettségi index (HD index) szerint az ország a 44. helyen állt a világranglistán. Közeli szomszédainak fejlettsége: Oroszország 67., Lettország 45., Svédország 6., Finnország 11. Ugyanebben a felmérésben Magyarország a 36. helyen végzett. Észtországban jelentős orosz kisebbség él. 1.300.000 észtországi lakosból, csak 68% észt. Az oroszok teszik ki a népesség 26%-át. Tallinnban az oroszok aránya közel 40%, de Narvában, egy nagy északi határvárosban 96%-a a lakosoknak orosz. Ez számos problémát és súrlódást okoz a két népcsoport között.


 

Szólj hozzá!

Magyar est

2008.11.17. 21:18 Dzsingo

Bizony, bizony ilyen is volt nálunk! Az iskolában és egyéb beszélgetések során sokat meséltem Magyarországról, a magyar kultúráról, híres magyarokról és természetesen az ételekről. Különösen a menzai étkezések során került sor a magyar gasztronómia bővebb ecsetelésére, amivel legalább szóban és gondolatban pótoltuk az ízeket az éppen elfogyasztás alatt álló kajákba. Innen jött az ötlet, hogy egy kóstolót kellene tartani. Gyorsan le is adtam a rendelést a családnak. Így segítségükkel, akik néhány napot töltöttek el Péterváron, sikerült mindenfajta hazai jóval feltölteni a készleteket. Már javában szerveztem az eseményt és hívtam meg az embereket, mikor a szervezés közben jött az ihlet, hogy nem szimpla kóstolót, hanem magyar estet tartok. Ehhez segítséget is kértem, két amerikai lány segített elkészülni a vendégváróval. Az egyik lány Magyarországon tanulta a szakács mesterséget egy évig Nyíregyházán, Budapesten és Debrecenben az Arany Bikában. Nagyon jól beszél magyarul, ami ismerve a nyelv nehézségét nem kis teljesítmény egy év alatt erre a szintre eljutni és mind emellett nagy rajongója mindennek ami magyar. De legfőképp nagyon jól főz! A menü a következő volt:

1. fogás-Szendvicstál, amin voltak kacsazsíros - lila hagymás, tepertős, mangalica szalonnás, gyulai kolbászos és padlizsánkrémes szendvicskék, az utóbbi a vegetáriánusoknak.


 

2. fogás-Paprikás krumpli amit Elli főzött, és a másik lány és én mint kukták működtünk közre.


 

3. Desszert-Igazi, hagyományos Piros Pöttyös Túró Rudi, ami egyben a búcsú ajándék is volt, de mivel ezt nagyjából mindenkinek elfelejtettem oda adni ezért következő héten a suliban vadásztam le az illetékes elvtársakat.


 

4. Dühítő-A magyar est elengedhetetlen kelléke, 2 liter házi pálinka édesapám ajánlásával (Gönczi Barack, Pálpatakai Pálinka Erdélyből, Balmazújvárosi Eper és Nagykörűi Barack). Japán vendégeink jóvoltából Asahi japán sör és természetesen minden menyiségben orosz sör és szovjet pezsgő.


 

Mondanom sem kell, volt nagy csodálkozás és hű meg ha mikor megmutattam mi micsoda és elmeséltem hogyan készül. A tepertő, a hófehér sós szalonna és a pálinka teljesen ismeretlen volt, a kacsazsíros szendvics esetén meg mintha valami földön kívüli dologról lett volna szó, úgy néztek rám. De mindenkinek ízlett minden, olyannyira hogy szalonnán kívül semmi sem maradt. Érdekes kulturális találkozás volt, amikor a pár centi híján kétméteres norvég cimborám egy nagy konyhakéssel a kezében pálinkától bódultan falatozva mindent amit ér, kenyérrel és csípős paprikával- végső kétségbeesésében, miután minden kolbász és tepertő elfogyott szalonnát; miközben az elfogyasztott pálinkától már nem teljesen biztos két kezében zsíros kenyeret tartó Mitsubishi alkalmazott japán cimborámmal az amerikai oktatási rendszer problémáit tárgyalták át egymást túlordítva teli szájjal. A pálinkáról mindenki kijelentette, hogy jobb mint a vodka, így dagadt is a mellem a büszkeségtől. Természetesen senki nem hagyta el a helyszínt szárazon, de mivel az eseményre a kollégiumban a konyhánkban került sor szerencsére a többségnek nem kellett messze menni. Sőt, volt aki nem is ment! Olyan jól sikerült, hogy japán sorstársam másnap délben ment el. Történt ugyanis, hogy a beszélgetés hevében elfáradt és felállt az asztaltól. Fél óra múlva a keresésére indultunk, de nem kellett messzire menni, ott hortyogott az ágyamban. Mivel öten nem tudtuk felkölteni ezért egy másik, üres ágyban kellett aludnom. De nem csak ennyi volt magyar az este. Zenét Fankadeli és a Suhancos szolgáltatta, öltözetem a már korábban látott, a srácoktól kapott póló volt és tósztot csak magyarul mondtunk. Emellett páran még néhány magyar szót és kifejezést is elsajátítottak. Ezek után számos pozitív visszajelzést kaptam az estet illetően. Az eseményen felbuzdulva hamarosan spanyol, indiai és japán est kerül megrendezésre. Pénteken pakisztáni, vasárnap pedig egy japán esten vettem részt. Jó így körbe enni a világot, pláne hogy csak pár emeletet kell lifteznem mindehhez.


 

Szólj hozzá!

Volgográd - A város

2008.10.30. 14:43 Dzsingo

Volgográd-1 állomásra október 11.-én 4:35 perckor érkeztünk. Ez azért is emlékezetes időpont számomra, mivel ez volt a 25. születésnapom. 33 óra utazás után már csak egy normális ágyra és egy zuhanyra gondoltunk. Arra az elképzelésre alapoztuk taktikánkat, hogy az állomáson kis táblácskákon bábuskák hirdetnek majd kiadó szobát. Csak annyi hiba csúszott a számításunkba, hogy hajnali 5 körül még senki sem mászkál az állomáson akinek nem muszáj. Ezért némi várakozás után az amúgy szép, de a rengeteg embertől meglehetősen szagos állomást elhagyva inkább gyalog nekiindultunk szállást keresni. Pár kilométer sétálás és néhány sikertelen próbálkozás után sikerült egy jó szállást találni korrekt áron. Tisztálkodás és végre egy normális alvás után elindultunk a város nevezetességeit felfedezni.

Az első utunk a Mamayev Kurgán-ra vezetett. Neve a mongol uralom idejéből ered, Mamai kán őrállomást telepített rá. Ez Volgográd legmagasabb pontja, egy nagy domb, a város központhoz és a Volgához közel. A magaslat ellenőrzése lehetővé tette a németeknek, hogy célzott tüzérségi tűzzel támadják a szovjeteket. Aki ellenőrzi a dombot, azé a város is. Ennek megfelelően Sztálingrádi csata során súlyos harcok folytak a terület birtoklásáért, a két oldalról legalább 300 ezren vesztették életüket egy Rózsadombnyi területen. Ennek megfelelően számos szobor és emlékmű díszíti. Az emlékhely bejáratánál egy térre érkezünk, ahova márványtartókba elhelyezték a hős városok földjét. Lépcsősor és fákkal övezet sétány vezet (2) a "Halálig harcolók teréhez" (3). Itt látható egy sziklatestű harcos szobra, aminek talapzatára a harc során született szállóigék kerültek: "Meghalunk, de nem hátrálunk"; "A Volgán túl nincs számunkra föld"; "Egy lépést sem hátrálunk". A sétányt egy darabon két oldalról egy emlékfal is övezi (4). A falak egyre alacsonyabbak így a valóságosnál sokkal hosszabnak látszanak. A "Lerombolt falak" a város, az épületek falait szimbolizálja és ezekből nőnek ki a katonák. Ez a szimbólum szerintem arra utal, hogy a város és a védői egyek. A Hősök tere domb felőli részén egy nagy 125x10 méteres relief látható, amin a győzelem jelenetei láthatók. A dombban egy bunker helyén nagy csarnok van kialakítva (7), amelyben egy nagy kőkéz által tartott örök láng ég és katonai díszőrség vigyázza az emlékművet. Az aranyozott falaira 7200 szovjet katonának a neve és rangja van felírva. Az emlékműből egy újabb sétány vezet a domb tetejére. Itt látható a "Szomorúság tere", ahol egy anya siratja a karjaiban fekvő, elesett katonafiát (8). Az út mentén van elhelyezve a több magas rangú katona sírja akik itt harcoltak, mint például Csujkov marsallé aki a város védőinek parancsnoka volt, illetve Vaszilij Zajcevé aki itt vált legendás mesterlövésszé. Akik látták az „Ellenség a kapuknál” című filmet emlékezhetnek rá. Mikor ott jártunk egy szép orosz tradíciónak lehettünk szemtanúi. 3 srác, lehet katonák, bár civilben voltak a virág mellé egy pohár vodkát, egy darab kenyeret, egy szál cigit és egy öngyújtót helyeztek el a sírra. Majd ők is megitták a saját vodkájukat, megették a kenyerüket, elszívták a cigijüket és egy perces néma csenddel adóztak Zajcev emlékének. Mikor két nappal később visszamentünk, a sírra tett tárgyak még mindig a helyükön voltak. Ezután értünk el a domb tetején álló hatalmas szoborhoz az „Oroszország Anya” szobrához (9). Ez a világ legnagyobb saját lábán álló szobra, 81 méter magas, egy nőalak aki egy acél kardot tart és harcra hívja az ország népét. Az alapozást nem számolva 5500 tonna betont és 2400 tonna acélt használtak fel az építéséhez. A háta mögött látható lengő sál 250 tonnás. Az emlékmű vasbeton talpa több méterre emelkedik a talaj szintje fölé és 16 méterre nyúlik a föld alá. Bár meglehetősen tragikus esemény szintere ez és számos sír is találhat itt, mégis legalább 4 menyasszonyt láttunk akiket itt fényképeztek. Kicsit bizarr!

 


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A dombon található még egy egy nem olyan régen épített Mindenszentek templom is. Bár ez nem meglepő, hiszen a rendszerváltás után kezdődött meg az egykori egyházi javak visszaszolgáltatása, felújítása és újak építése. A nap hátralévő részében még sétáltunk a városban és illő módon megünnepeltük a születésnapom. Olyat csináltam ami ritkán fordult elő kint tartózkodásom alatt velem, úgy jóllaktam, hogy már nem bírtam volna többet enni.
 

Másnap a Sztálingrádi csata emlékmúzeumába mentünk el ami a Volga partján helyezkedik el. Az épület külterületén többnyire a második világháborúban használt tankok illetve egyéb járművek és ágyúk vannak elhelyezve, de azért vannak ennél jóval fiatalabb darabok is, különösen a repülők között. Nagyon tetszett, hogy a múzeum dolgozóinak fenntartott parkolójában az autók között két T-34-es tank is állt. Mondtam is az osztálytársamnak, hogy „Ez Sztálingrád, sosem tudhatjuk mikor lesz rájuk megint szükség. Ezt valaki olyannyira megfogadta, hogy tankkal jár dolgozni.” A múzeum rengeteg fényképpel, makettekkel, és használati tárgyakkal mutatja be a csata történetét. A legfőbb nevezetessége a Panoráma. Ez egy hatalmas körkép, és hasonlóan a mi Feszty-körképünkhöz az események több mozzanatát is bemutatja. A kép abból a szemszögből mutatja be a helyszínt mintha a Mamayev Kurgán tetején állnánk. Természetesen rengeteg apró részlet és számos fontos szereplő is megtalálható a képen. Látható Csujkov marsall a parancsnoki bunkerében, a fogságba induló Paulus és vezérkara, Zajcev elrejtőzve a romok között illetve két kevésbé ismert hős is. Az egyik Panyikak matróz, akinek a kezében felrobbant egy Molotov-koktél, de egy másikkal a kezében lángolva futott egy német tankhoz és felrobbantotta azt megmentve a lövészárokba szorult társait. A másik egy pilóta akinek a gépét lelőtték, de az égő roncsokat egy német tankba vezette. Érdekes, hogy az akkori, a képen is ábrázolt városrészek és jellegzetes épületek ma is megfigyelhetők a dombról mint a kisebb város méretű traktorgyár vagy az egyetlen épület amit meghagytak eredeti állapotában. Ez egy malom épülete ami mellé települt a múzeum. Ezt a malmot még a németek építették az 1800-as évek végén, és ezt olyan állapotban hagyták meg amilyenbe a csata végére került. Természetesen rommá van lőve, de a falai még állnak, tele van golyók ütötte lyukakkal és a vas gerendák össze vissza vannak csavarodva és a mellette álló nagy kémény is megvan még félig.

 

Harmadik nap megnéztük a város egyéb látnivalóit, templomokat, parkokat; rengeteg, leginkább a csatára emlékező köztéri szobrot és a várostörténeti múzeumot. Eközben sikerült ezt a fényképet összehozni. De ez nem egy szimpla, kép egy Lenin szobornál. Ez kérem tobzódás Leninben! Ajánlom lassan olvassa mindenki, mert könnyű elveszteni a fonalat. Ez a kép egy Lenin szobor előtt készült a Lenin sugárúton, pár méterre az ebből nyíló Lenin utcától, a szobor előtti épületen 2 darab Lenin profil díszeleg, a szobor mögötti épületet egy Lenin profil ékesíti, ez a sugárút egyik oldalról a Lenin térben végződik ahol egy hatalmas Lenin szobor áll, és a sugárúton található műszaki egyetemre az alábbi okosság van felírva: Tanulni, Tanulni, Tanulni! Lenin. Ráadásul a pólóra a srácok még egy Lenin portrét is feltettek. Ezt a tobzódást látva a következő gondolat fogalmazódott meg bennem: Ez már majdnem több mint elég!


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Emellett még említést kell tegyek a vasútállomás épületéről. Az állomás területének birtoklásáért is elkeseredett harcok folytak és természetesen semmi nem maradt meg az eredeti épületből. Helyette egy szép csúcsos épületet építettek melynek főbejáratát katonák domborművei, a várók plafonját pedig a szocialista múlt eseményeit megörökítő freskók díszítik. Természetesen megint találkoztam magyar vonatkozású dolgokkal. Az egyik a csata múzeumában látható a külföldi ajándékok között amit a város kapott, egy kristály váza ami a Magyar Állam ajándéka. Itt látható még a Brit király által adott kard, és Roosevelt elnök által írt levél is számos más ország ajándéka mellett. A másik pedig egy Magyarországon készült, a középkori Budapestet ábrázoló korsó egy étteremben. Mivel itt minden olcsóbb volt mint Péterváron, sokszor fele annyi, ezért ezt a luxust is megengedhettük magunknak.

 

Összességében elmondható, hogy egész Volgográdban nincs annyi látnivaló mint Szentpéterváron egy utcában, de nem is csak ezért mentünk oda. Az utazás egyik legfőbb indoka magának a hely szellemiségének átélése és az egykori földi pokol jobb megismerése. Természetesen nem is számítottunk másra mint rengeteg, gyorsan felhúzott tipikus szocialista épületre, de ehhez képest azért nem volt olyan vészes a helyzet, mint vártuk. És nem csak egy újabb várossal hanem az út során az orosz vidékkel és orosz emberekkel is sikerült megismerkednünk.

 

És végül ráadásnak egy ajándék kép az otthoni srácoknak!

2 komment

Volgográd - A város története és a sztálingrádi csata

2008.10.18. 19:38 Dzsingo

Röviden ismertetem a város történetét, mivel leginkább ez az ami miatt bevállaltuk ezt a hosszú utat.

A város első írásos említése 1579-ben egy angol utazó, Berro útleírásában szerepel. Ez valószínűleg nem a településre, hanem a Volga egy szigetére vonatkozott, és feltételezések szerint türk/török nyelven a sárga sziget (szari-szin) jelentéssel bírt. A város alapításának dátumául 1589. julius 2.át tekintik, ezen a napon kiadott cári oklevél említi először Caricin cölöpvárát. A cölöpvár a Caricin folyó torkolata felett épült a Volga partján. 1608-ban a cölöpvár területén felépítették az első kőtemplomot, ekkor a garnizon létszáma kb. 400 főre becsülhető.

1720-ba a településnek 408 lakosa volt.

1862-ben érte el a települést a vasút, ezt követőn lakossága gyorsan nőtt, így 1900-ban már több, mint 82 000 lakosa van a városnak.

1925. április 10-én felveszi Joszif Visszarionovics Sztálin nevét. Mint Sztálingrád válik ismerté a 2. világháború menetében gyökeres változást hozó sztálingrádi csata révén.

A sztálingrádi csata

1942 nyarán a német hadsereg megindította a "Kék terv" végrehajtását, melynek célja a Kaukázus olajmezőinek elfoglalása illetve a Volga folyó elérése (és ezzel a szovjet Kaszpi-tengeri főközlekedési útvonal elvágása) volt. A Kék terv fő csapásirányában - a Volga folyó felé - a Wehrmacht legnagyobb tábori hadserege a 6. hadsereg, a 4. páncéloshadsereg egyes részei, illetve a szövetséges országok haderői vonultak fel (pl. olasz, román, magyar haderők). A hadművelet gyorsan haladt előre, a Don folyó átlépését követően pedig elérhető közelségbe került a Volga folyó. A hadművelet ezen szakaszában még csak érintőlegesen említette a Wehrmacht főparancsnoksága Sztálingrádot, mint ipari központot, amelynek elfoglalása nem szerepelt az offenzíva céljai közt (csak a Volga folyó elérése volt a cél). A hadműveletek gyorsan haladtak, mert a Vörös Hadsereg tanulva az 1941-es év katonai katasztrófáiból visszavonta csapatait az azok bekerítésére törekvő Wehrmacht elől.

A város - minden bizonnyal neve miatt - egyre fontosabbáű vált a két hadsereg, a két diktátor küzdelmében. Elfoglalása Hitler rögeszméjévé vált (mint német katonák megjegyezték: Hitler Kalinovkáért nem harcolt volna ennyire), megtartásáért Sztálin mindent megtett volna (a várost védő seregek élére a fanatikus Csujkov tábornokot nevezte ki, aki arra a kérdésre, hogy milyen esélyt lát Sztálingrád megvédésére azt válaszolta: "Ha meg kell halnunk, akkor meg fogunk halni!"), noha a város katonai vagy ipari jelentősége 1942 végére jelentős mértékben csökkent (ipari üzemeit folyamatosan bombázták, a Volgán való szállítást pedig a folyó elérésével máshol is meg lehetett volna akadályozni).

A várost szeptemberben érte el az addigra már jelentős veszteségeket szenvedő 6. hadsereg. Sztálingrád ostroma a világtörténelem első komoly városi csatájaként méterről méterre, házról házra folyt kézigránátcsatákkal, ásókkal, pisztollyal vívott közelharcban. A német hadvezetés nem szokott a szűk utcákhoz és romhalmazzá vált házakhoz, a háború korábbi szakaszaiban alkalmazott páncélostaktika kivitelezhetetlen volt (a gyalogharcban bevetett - és elvesztett - kiválóan képzett páncélos-személyzet pedig égetően hiányzott a csata későbbi szakaszában). A szovjet védők mindvégig képesek voltak tartani a Volga partvonalának egyre zsugorodó részét, az utánpótlást szállítását sem tudták a németek megakadályozni.

1942 novemberében megkezdődött a szovjetek ellentámadása a 6. hadsereg gyengén védett szárnyain a román és az olasz seregtestek ellen. A román seregek összeomlottak néhány napon belül 5 hadosztályukat bekerítették, képtelenek voltak a támadás feltartóztatására, így a bekerítés sikerrel járt. Hitler megtiltotta a 6. hadsereg (és a vele együtt bekerített 4. páncéloshadsereg egyes részei) számára a kitörést, és ígéretet tett a csapatok légi úton való ellátására (amelyre azonban sem elegendő repülőgép, sem elegendő repülőtér nem állt rendelkezésre). A 6. hadsereg felmentésére indított támadást a Vörös Hadsereg visszaverte, a légi utánpótlás pedig elégtelen volt. Paulus tábornagy december 23-án jelezte, hogy csapatai képtelenek kitartani a –40 °C-os hidegben.

Két nappal később megindult a sztálingrádi német helyőrséget elsöprő szovjet támadás. Paulus folyamatosan követelte csapatai felmentését. Mindhiába. Január végére a német ellenállás megtört, a katlant két részre vágta a Vörös Hadsereg, a német seregtestek pedig megadták magukat. A csatát követően mintegy 95.000 német katona kerület hadifogságba, akiknek döntő többsége a hadifogolytáborban (vagy az oda való úton) életét vesztette, a háború végén mintegy 5.000 térhettek csak haza Németországba.

Szólj hozzá!

Volgográd - Az utazás

2008.10.18. 19:34 Dzsingo

Egyszer volt, hol nem volt, az egyik terápiás társamnak az a eszement ötlete támadt, hogy el kellene menni Volgográdba. Mert hát ott aztán milyen jó is lesz. De mikor megkérdezték másik fellelkesült önkéntessel, hogy is van ez a dolog, első hallásra el is ment a kedvük az utazástól. 33 óra vonaton nem az a dolog ami felvillanyozza az embert, pláne nem orosz vonaton. Aztán teltek, múltak a napok és rájöttek, hogy lehet ez az egyetlen esélyük, hogy eljussanak Volgográdba ebben az életben ezért mégiscsak ismét kacérkodni kezdtek a gondolattal. Ők voltak az én holland és indiai osztálytársaim. Rövidebb-hosszabb rábeszélés után engem is rávettek az útra, hasonló érvekkel. Aztán, ahogy tervezgettünk Pitert meghívták Nyizsnij-Novgorodba, ami szintén nincs közel. Úgy volt hogy 3-4 napra megy aztán jön haza és velünk tart. Nos, nem érkezett meg és egy hétig senki nem tudta mi történt vele, mint később kiderült Nyizsnij-Novgorodon kívül elment még Kazanyba és Samarába is. Ajánlom egy térképen megnézni a távolságokat és a városok elhelyezkedését, nagyon tanulságos. Így hát ketten maradtunk az indiai osztálytársammal és így vágtunk neki az útnak. Minden ismerősünk azt mondta, hogy hülyék vagyunk. Egyet kellett, hogy értsek velük. Megvettük a retúrjegyet fejenként 2700 Rubelért, ami kb. 20.000 finom ropogós magyar Forint és nekivágtunk.

A vonat csütörtök este 18:40-kor indult Szentpétervárról a Moszkovszkij állomásról és szombat reggel 4:35-kor érkezett meg Volgograd-1 állomásra. Ez közvetlen vonat és csak a nagyobb városokban áll meg. Megpróbálom leírni leírhatatlant, mert ezt, aki nem élte át személyesen, nem tudja elképzelni milyen is egy ilyen út. Egy kocsiban 9 helyiség volt amelyeken keresztül vezet a közlekedő folyosó és ennek köszönhetően egy légtérben volt az összes utas, mivel a helyiségeken nincs ajtó. Ahhoz tudom hasonlítani, mint otthon a fülkés kocsik, csak semmi ajtó meg üveg az utastér fele. Az ülések helyén ágyak, a táskatartó polc helyett is ágyak és ezek felett a táskatartó polcok. Ez eddig 4 ember. Ami nálunk a folyosó ott még két ágy egymás felett, merőlegesen az előzőekre. Ez 6 ember. Összesen egy kocsiban így 54 ember. Egy légtérben, 33 három órán át!!! Minden ágyhoz tartozott egy párna, egy matrac és egy pokróc. Ezentúl kellett venni előrecsomagolt ágyneműt, ami állt egy párnahuzatból, két lepedőből és egy kis törülközőből. A képlet a következő: az egyik lepedő a matracra, a másik meg az emberre és arra rá a pokróc. Minden kocsihoz tartozott két utaskísérő, két wc és egy szénnel fűtött vízmelegítő illetve egy szemetes.


 

A vonat az útja során többször megállt pár percre, de volt 3-4 olyan megálló ami 20-40 perces volt. Ezek a szüntetek azért voltak, hogy a személyzet újratöltse a készleteket illetve levigye a szemetet. Na meg persze az utasok is kiszálltak és sétáltak, levegőztek és feltöltötték saját élelmiszer készleteiket. Itt ismét volt szerencsém találkozni egy tipikus orosz intézményrendszerrel, a bábuskákkal. A bábuska oroszul nagymamát jelent, de minden olyan idős néni aki árul valamit szintén ezt a nevet kapta. Belőlük pedig van rengeteg, főleg ott ahol sok ember megfordul. Péterváron többnyire naprát, mogyorót, zoknit, kesztyűt és sapkát árulnak természetesen mindent adózás nélkül, de ez megtűrt a rendőrség részéről, mint megannyi fajtája a fekete kereskedelemnek. Oroszországban nagyon alacsony a nyugdíj és ezzel a bevételi forrással egészítik ki. Azokon az állomásokon ahol hosszabb időt álltunk, már várták a vonatot telepakolt vesszőkosarakkal, vedrekkel, szatyrokkal. Mihelyst megálltunk, minden ajtóhoz odaálltak és hangosan kínálták a portékájukat. Lehetett venni almát, szilvát, szőlőt, sört, innivalót, jégkrémet. Emellett mindenütt volt két orosz specialitás: pirog és füstölt hal. A pirog péksütemény, leginkább a rétestésztához hasonlít a tésztája, és táskákat készítenek belőlük, leginkább hagymás-hússal, káposztával, lekvárral, hagymás-krumplival töltik meg. A füstölt halak egészséges ponty méretű halak voltak egyben, majdnem minden tartozékkal. Egy hal 2-3 embernek is elég egy étkezésre. Én csak almát vettem, de a pétervári ár féléért. Volgográdban jöttünk rá, hogy Szentpéterváron kívül szinte minden fele annyiba kerül, a moszkvai áraknak meg a harmadába.


 

A vonaton fürdési lehetőség nem volt, mosakodni is csak úgy ahogy lehetett, a wc használat meg külön stratégiákat igényelt. Legyen elég annyi, hogy a wc láttán egy ÁNTSZ-es öngyilkosságba menekült volna, és nem csak a kinézete volt olyan, mint amit sose takarítottak. Az indiai osztálytársam hazafele úton nem evett és nem ivott semmit, nehogy használnia kelljen. Emellett a szigetelés lehet a helyiek örök ellensége, mert zárt ablak mellett is igen kellemesen süvített be a kinti hideg levegő. Ezért a pokrócainkkal tömködtük be az ablak réseit, de mivel este, nem tudom milyen megfontolásból lekapcsolták a fűtést, igen csak vacogtam egy vékony lepedő alatt. De talán mind közül a legrosszabb dolog a szagok voltak és nem csak a wc-é. 54 ember egy kocsiban, az 108 láb. És ennek megfelelően egy kellemes illatorgia alakult ki. Ehhez adódott még a füstölt hal, a hagyma, a sör és persze a cigi szaga ami egész érdekes elegyet alkotott. Bár dohányozni külön kialakított dohányzóban lehetett de az emberek a ruhájukon behozták a cigi szagát. Emellett este hangversenyre is sor került mindenfajta horkolásból, hortyogásból, nyöszörgésből és motyogásból. Ha nem tudtam elaludni akkor is biztosítva volt a szórakozás. Az ágyak nekem rövidek voltak, bár a szálláson is végigérek rajta de a vonaton a közlekedő folyosóra lógott be és ezért nem igazán nyújtózhattam ki. A norvég cimborám lába átlógott volna a másik ágyra és az illetékes elvtárs fejét rugdosta volna.


 

Egyébként nagyon tetszett a hely praktikus kihasználása a vonaton és az egyszerű, de nagyszerű ötletek. Csak semmi luxus, de rengeteg célszerűség. Különösen tetszett az a megoldás ahogy az egyik ágyból egy egyszerű mozdulattal egy asztalt és két széket lehetett kialakítani. A másik meg az ingyenes, iható forróvíz. Minden rutinos utazónak volt egy bögréje, amibe teát készített magának. Ez egy hatalmas találmány, különösen hidegben. Ezt nálunk is be kellene vezetni a Debrecen-Budapest vonalon. Emellett megfigyelésem szerint az alsó ágyakra leginkább idősebbek kerültek és a felső ágyakon aludtak a fiatalok. Szerintem már jegyvételnél így adták ki a jegyeket, mert idősebbeknek elég macerás lett volna felmászni.


 

Szerencsénkre az oda és visszaúton is kedves idős emberekkel utaztunk akik segítőkészek voltak és sokat beszélgettünk. Az egyik néni elmondta, hogy az édesapja is harcolt és meghalt Sztálingrádban, és a neve fel van írva az egyik emlékműre. Egy másik néni pedig saját készítésű süteménnyel kínált minket. És ismét bebizonyosodott, hogy mi magyarok mindenütt ott vagyunk valamilyen módon. Egy bácsi Murmanszkból, akinek Jurij a neve mesélte, hogy van egy János nevű magyar barátja Edelényben, akivel együtt dolgoztak. Jurij, még néhány szót is tudott magyarul, mint „Gyere ide!, Viszontlátásra, Hogy vagy?”. Jurij a katonaságnál volt fontos pozícióban és a KGB aláíratott vele egy papírt, hogy 25 évig nem mehet külföldre és nem is beszélhet azokról a titkokról senkinek, amiket tud. Ő és a felesége mesélték azt is, hogy pár éve Murmanszkban -50 fok volt télen,- nem elírás, mínusz ötven Celsius fok. Hát az indiai osztálytársam már csak a -50 hallatán is majdnem megfagyva fordult le az ülésről. De hát ezt elképzelni sem tudom milyen hideg lehet, nem hogy ő, akinek a leghidegebb eddig életében -1 fok volt. Aanchil mesélte, hogy Észak Indiában is van tél, ami két hétig tart és mikor a Himalájában esik a hó akkor a szél lehozza a hideget Új Delhibe. Egyszer plusz egy fok volt és mindenki azt mondta, hogy itt a világvége. Szintén Jurij mesélte, hogy az első film amit életében látott az „A tenkes kapitánya” volt. Ezen kívül énekelt is hindi nyelven pár sort egy régi indiai filmből, amivel teljesen lenyűgözte Aanchilt. Az öreg nagy showmen volt. Az meg csak hab volt a tortán, hogy olyan cifra szöveget kivágott németül, hogy a fülem ketté állt. Ha egy német lányka ott lett volna igen belepirul. Ja és hogy kerülnek indiai filmek a Szovjetunióba? Annak idején az amerikai és nyugati filmek be voltak tiltva, viszont voltak a mozikban indiai filmek. India baráti ország volt ezért a szovjet fiatalok többek között táncoló és éneklő indiaiakon és elefántokon nőttek fel. Egy indiai filmben minden van ami az embernek kell: kaland, akció, dráma, szerelem és persze ének és tánc.

 

Visszafele kedden 0:50-kor indult a vonat és szerdán 12:40-re ért be Pétervárra. Összesen 66 óra a vonaton. Még kimondani is sok! Röviden ennyit az utazásról, a város már egy külön fejezet.

2 komment

A közlekedés

2008.10.09. 13:52 Dzsingo

 

Nos, a helyi közlekedés rendelkezik némi sajátossággal, de jól kiépített és olcsóbb a pestinél és a debreceninél is. Ha az ember megismeri a rendszert és a buktatóit, és egy kicsit tud oroszul akkor már könnyen el lehet boldogulni. Viszont az utakon nagyon rossz a közlekedési morál és nagyon észnél kell lennie vezetőnek és gyalogosnak egyaránt. Nem mondhatni, hogy előzékenyek, inkább bujkálnak a kocsik és gyakran rákönyökölnek a dudára. Éjszaka kivételével egész nap nagy a forgalom, és gyakoriak a dugók is.


 

Busz: Buszokból viszonylag kevés van a belvárosban tömegközlekedésben, inkább magán buszok láthatók akik turistacsoportokat fuvaroznak. A buszok hiányának az egyéb alternatív megoldások lehetnek az okai, mint a troli, metró és marsrutka.


 

Trolibusz: A troli hálózat nagyon jól kiépített a város azon részein ahol járni szoktam, és a belvárosban szinte csak trolik vannak. Ezek ugyanolyanok mint a pesti vagy a debreceni régi trolik, illetve vannak olyan márkák amikről még sosem hallottam, többségében orosz vagy kínai gyártmányok. Nem lehet jegyet venni elővételben, hanem a járművön egy többnyire sárga láthatósági mellényt viselő illetékes elvtárs az aki végigmegy a járművön és egységesen 17 rubelért egy bélyeg nagyságú színes papírfecnit nyom az utasok kezébe. A sofőrtől nem lehet jegyet venni, de már találkoztam olyan megoldással is elővárosi járaton, hogy leszállásnál kellett fizetni a sofőrnek.


 

Metró: Nos a pétervári metró egy külön világ. Minden metróállomásnak megvan a maga hangulata és mindegyiket nevének megfelelően díszítettek és alakítottak ki. Például az Alexandr Nyevszkij-ről elnevezett téren (orosz nemzeti hős, Novgorod Fejedelme aki 1242-ben a Csud-tavi, a befagyott vízen megvívott csatában legyőzte a Német Lovagrendet) a falak borítása arany páncélra emlékeztet és csatajeleneteket ábrázoló mozaikok és domborművek láthatók. A szálláshoz legközelebb eső Primorszkaja metróállomáson a tenger és a kikötő közelsége miatt tengeri felfedezéseknek állítottak emléket, a Majakovszkij nevét viselőn pedig a híres költő mozaik képe és versidézetei láthatók. A városnak 4 metróvonala van, de ezek nagyon hosszúak és a pestivel ellentéteben nagyok, közel 2 km-esek a metróállomások közötti távolságok. Hogy összehasonlítható legyen, 3 budapesti metrómegállónyi távolság van itt egy-egy megálló között. A több vonalon is vannak olyan állomások ahol a peron le van zárva fallal és csak a metró megérkezése után nyílnak ki a vasajtók, így a metró vezetőjének úgy kell megállnia hogy a kocsik ajtajai és a peron ajtajai egy vonalba essenek. A metrókocsik ugyanazok mint amik a pesti 2. és 3. vonalon közlekednek, szóval ez mindig egy kis ismerős érzést ébreszt bennem. A metrót nem jeggyel hanem egy 10 Ft-os nagyságú zsetonnal lehet igénybe venni ami szintén 17 rubel. Ezt előre meglehet venni és az automata áteresztő kapukba kell bedobni. Ennek köszönhetően nincsenek kedves BKV ellenőrök akik rossz angolsággal és kézzel lábbal próbálják elmagyarázni a szerencsétlen turistának, hogy miért is szeretné tőle kicsalni euróját, dollárját. Emellett még van egy mágneskártya rendszer is ami bizonyos számú utazásra használható és aztán a metróban elhelyezett automatáknál újratölthető. Ezek használhatók a metrón illetve a buszokon és trolin ahol a jegyár egy kis kézi készülékkel olvassa a kártyát. Ahogy már említettem néhány bejegyzéssel ezelőtt a metró nagyon mélyen van, közel a triplája a pesti metrónak. Ez a világ legmélyebb metrója, átlagosan 60 méter mély. A mozgólépcsőn ugyanúgy mint Bécsben, van forgalmi rend, jobboldalt állnak az emberek és baloldalt lehet haladni akinek sürgős dolga van, de ez csak lefele érvényes, felfele már senkinek se sürgős. A mozgólépcsőn szoktak olvasni, ülni, társalogni, sminkelni, tanulni az emberek. A hangszórókból többnyire zene vagy reklámok szólnak. A metróban vannak elhelyezve azok az automaták is, amelyek segítségével lehet újratölteni a kártyás telefonokat. És persze a kijáratoknál szokta néha a Milícia, a helyi rendőrség találomra ellenőrizni ez embereket.


 

Marsrutka: Ez egy iránytaxi ami meghatározott útvonalon közlekedik, többnyire mikrobuszok vagy kis méretű buszok a járművek, leginkább GAZ, Yutong illetve Otoyol gyártmányúak. A jellegzetes sárga színükről könnyen felismerhetőek. Mindegyiken rajta van a vonal száma és többnyire papírlapon kiragasztva a fontosabb megállók. Ezek fix árasok, a vonal hosszától függően 15-24 rubelbe kerül egy fuvar. Fizetni mindig a sofőrnek kell, és ez többnyire menet közben történik ami nem veszélytelen. A marsrutka sofőr egy kisebb fajta hős, aki egyszerre vezet, pénzt vesz el, visszaad, telefonál illetve válaszol a kérdésekre,veszekszik a hülyékkel és mindeközben nem karambolozik és nem üt el senkit a nagy forgalom és a botrányos közlekedési morál ellenére sem. A pénzérmék és bankjegyek különböző rekeszekbe és tartókba vannak téve így nem kell néznie mit ad vissza, a kapott aprókat meg szerintem már súlyukról és méretükről megismerik. Az útvonalukon bárhol leinthetők és bárhol meg is állnak, ahol ez ember ki szeretne szállni. Én leginkább marsrutkával szoktam közlekedni.


 

Villamos: A villamosok elég régiek és rossz állapotban vannak, bár működnek. Viszont itt szó sincs Demszki-golyókról amik elválasztják a villamossínt az autóktól, de még záróvonalról sem, sőt megálló is annyi, hogy a járdán van egy tábla kitéve a villamosról de megállni az út közepén áll meg és nincs megálló, meg korlát, fedett ülőhelyek, de még kiemelés se az út szintjéről. Mindenki az útra száll ki és aztán küzdhet ha kedves az élete.


 

Taxi: A taxik itt is mint otthon, elég veszélyesek a turisták pénztárcájára, ezért előre le kell alkudni velük a viteldíjat és nem szabad a taxiórára hagyatkozni. Ha az ember nem beszél oroszul és hagyja magát, csúnyán átvághatják.


 

Illegális taxi: Ez a marsrutkán kívül a másik kedvenc orosz specialitásom a közlekedés terén. Illegális taxi gyakorlatilag minden személyautó amelyik megáll intésre. Apropó, itt inteni nem hüvelykujjal felfele, hanem kezet kitartva tenyérrel lefele szokás. Ez az intézmény éjjel nappal igénybe vehető, bár nappal van tömegközlekedés is, ezért inkább az éjszakai élethez tartozik. Csak ki kell állni az út szélére és inteni és gyakorlatilag minden autó megáll. Aztán kezdődhet az alkudozás. Ha az úti cél megegyezik de legalábbis nem nagyon tér el a vezető céljától akkor az már félsiker és már csak az árról kell megegyezni. Ezek az alkalmi taxisok. Vannak olyanok is akik ebből élnek, de legalábbis keresetkiegészítésként űzik ezt az ipart. Mondhatni ez egy külön iparág. De ugyanakkor egy piaci szegmenst is lefednek, mivel nincs éjszakai tömegközlekedés éjfél után.


 

Autók: Az autók terén nagyon széles a típusskála. Megtalálható az utcákon a Zsiguli és a Lada minden változata, a legújabbaktól a legrégebbiekig. Van Volga és GAZ szintén minden fajta évjáratban. Elvétve lehet látni néhány Moszkvicsot is. De a nyugati illetve japán autók közül is megtalálható mindenfajta, és az autópark nagyobb részét ezek is teszik ki, bár a luxus kategóriás járművek sem ritkák. Valószínűleg a kép eltérő vidéken illetve az ország szegényebb régióiban. A városban sok a Limuzin is, de ezek esküvőszervező cégek tulajdonában vannak és lagzikhoz adják bérbe, de ezeknek is már miden fajtáját láttam, a Porsche limuzintól a Hummer limuzinig. Az utak a hazaiak színvonalán vannak a városban, azon kívül már kevésbe.


 

Repülő és vonat: Belföldi repülőn még nem ültem és nem is fogok, mert olyan régi és rossz állapotú a belföldi géppark. Egy ismerősöm tanácsolta, hogy nem számít meddig tart vonattal de az legalább megérkezik. Az ellenkezőjére láthattunk példát 3 hete, amikor Permben lezuhant egy repülő. Vonaton még nem ültem, de ma elmegyünk Volgográdba, ami régen Sztálingrád volt, és mivel az út egy irányba 33 óra, lesz időm bőven megismerkedni ezzel a közlekedési eszközzel is.


 

Gyalog: Hát aki szeret gyalogolni az itt kiélheti magát, mert hatalmas távolságok vannak, szélesek az utcák, egy háztömb az kettő otthoni mérete és semmi sincs közel, ami a térképen közelinek tűnik. Otthon még úgy gondoltam, hogy majd metrózok és majd sétálok, hiszen a térképen közel van a szállás és a suli is a metróhoz, na és hát vidéki gyerek vagyok. Hát ennyire még én se. Ami a térképen 5 percnyire tűnik az a valóságban 20 perc gyalog és esőben és hidegben nem a legkellemesebb tevékenység. A másik, hogy a gyalogos csak a járdán érezheti magát biztonságban, mert a zebrán lévő gyalogosra inkább rágyorsítanak az autósok. Számukra ez valamilyen kihívás lehet, vagy a vadászösztön megnyilvánulása, hogy gyalogost fogjanak. A norvég cimborám tanúja volt, amikor egy busz, amin ült, elsodort egy idős bácsit aki nem volt elég gyors, hogy a zöldön átérjen. A sofőr már régen láthatta, de ő csak gyorsított és még ő volt felháborodva, hogy az öreg bácsi a zebrán volt. Bár már olyat is hallottam, hogy egy BMW X5-ösnek nagyon sürgős volt és a járdán ment végig és ott aztán mindenki ugrált, de nem örömében. A zebrán a legbiztonságosabb átkelés zöldön és akkor is tömegben, mert abba nem hajtanak bele, bár ha benne vannak az autósok akkor is centiről centire de csak mennek előre. Hihetetlen milyen hülyék is vannak.

 

6 komment

Az osztály

2008.10.02. 21:17 Dzsingo

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A fentebb látható hölgyek és urak a terápiás csoporttársaim. Balról jobbra haladva bemutatom őket néhány szóban: Max Stockholmból, egy magának való svéd; Johan, aki szintén svéd, író és filozófus egyben; Hanna Bergenből, ő norvég és újságírónak tanul; Aanchil indai Új Delhiből és számviteli területen dolgozott Londonban; Kristin német Hamburgból és politológiát tanul, azon belül is kelet-európai politikát; Piter holland Gröningenből, akinek nem tudom hogyan sikerült összehozni, hogy fizikát és pszichológiát tanuljon; Meritxel Barcelonából, aki katalán-spanyol és tolmácsként végzett az egyetemen; és végül de nem utolsó sorban Remi Párizsból és testnevelést tanul. A Társalgás tanárunk kitalálta, hogy csináljunk „Ki mit tud?”-ot. A holland srác bűvészkedik évek óta és mindenkit elvarázsolt trükkjeivel. Johan szájharmonikájával igazi blues kocsma hangulatot teremtett és ilyen tapsvihart lehet Lenin kapott utoljára az épület falai között. Ezt követően Aanchil énekelt hindi nyelven, szintén leesett az állunk. Ezt követően mindenki azt mondta, hogy a saját tehetsége semmi az előbbiekhez képest. Aztán végül is rábeszélésre a Remi Thai-Csi gyakorlatokat mutatott be, én pedig orosz viccet meséltem és ma Max is. Kíváncsian várom a folytatást. Szerencsére nagyon jó csoportunk van, nagyon jól érezzük magunkat és van aki a jó hangulat miatt igazolt át hozzánk.

2 komment

Az iskola

2008.09.28. 20:26 Dzsingo

Az első nap a közös suli busszal mentem és mikor megállt egy palota előtt gondoltam, hogy itt azért állt meg itt mert csak közelebb van az iskola vagy ott nem lehet megállni. Mikor az épületek között bóklásztunk még mindig úgy gondoltam, hogy biztos ez a rövidebb út és csak keresztülmegyünk valami vaddisznócsapáson és majd a palota mögött lesz egy szocreál épület ami az iskolánk. Na sebaj, legalább jó lesz a kilátás a suliból. De mikor bementünk és köszöntöttek minket, hát alig akartam elhinni hogy ez a mi iskolánk. Hát, mit ne mondjak, nem volt még ilyen szép, patinás és régi iskolám. Remélem a kép magáért beszél!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kint tartózkodásom ideje alatt a Szentpétervári Állami Egyetem Orosz Nyelv és Kultúra fakultásán tanulok. Érdekességként megemlítem, hogy az Orosz Föderáció jelenlegi elnöke Dimitrij Medvegyev, aki a rendszerváltás óta az első nem KGB-s elnök, a Szentpétervári Állami Egyetemen tanított jogot politikai karrierje előtt. A városban több egyetem is van, de szerintem ez az egyik legnagyobb, mivel a belvárosban sok helyen lehet találkozni az egyetem épületeivel. Az óráim a Szmolnij Intézet nevű épületegyüttesben vannak. A Szmolnij nem csak az intézet neve hanem az egész környéké is. A neve onnan ered, hogy oroszul a szmolna kátrányt jelent. Nagy Péter idejében itt tárolták a kátrányt amit a hajók szigeteléséhez használtak. Az intézetet 1764-ben hozták létre és eredetileg leánynevelő intézet volt a nemesség gyermekeinek. Az intézet közepén a Szmolnij székesegyház található és ezt C-alakban veszi körbe a többi épület. Itt található még az egyetem két másik fakultása is, a többi részét pedig a város használja. Az intézet könnyen megkülönböztethető a környező épületektől a kék-fehér festésének és építészeti stílusának is köszönhetően. A gyönyörű környezetet kihasználva gyakran szokták itt fényképezni az éppen aktuális menyasszonyt és vőlegényt. A szomszédság is igen nevezetes. A Szmolnij egyik oldalán található az az épület ami a Nagy Októberi Forradalom idején a forradalmárok főhadiszállása volt, ahonnan Lenin irányította a forradalmi eseményeket és ahol később a Leningrádi Területi és Városi Kommunistapárt tanácsa volt. Ennek megfelelően előtte egy Lenin szobor áll és a bejáratnál található diadalívre a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszó van írva. A Szmolnij másik oldalán pedig az Alekszandrovszkij intézet van amit 1774-ben alapítottak és a középosztály gyerekeit tanították itt. És persze ahogy az egész belvárosban, a suli környéken is több nemesi palota található.

Az épület orosz számítás szerint 3 emeletes (nálunk 2 emelet), a mi óráink a földszinten vannak. Iskolába az intézet által rendelt külön busszal járunk amire nekünk kell bérletet venni, és ami a szállás elől indul. Aki nem akarja ezt a lehetőséget kihasználni annak a helyi közlekedés áll rendelkezésére, de ez megér egy külön bejegyzést. Egy héten 10 óránk van, egy óra 90 perc. Minden diáknak egy nap ki van adva „könyvtári nap” néven, de nem mondhatni, hogy sokan lennének ilyenkor a könyvtárban. Nekem ez a hétfő, szóval így hosszú hétvégém van. Egy héten vagy egy-egy Olvasás, Tömegkommunikáció, Magnóhallgatás és Szókincs óránk és három-három Nyelvtan és Társalgás óránk. Az órák összetétele és aránya csoportonként eltérő lehet. A mi csoportunkban 9 az állandó létszám és vannak kóbor lelkek akik néha beesnek, de igazándiból ennyi a kemény mag. A csoportban van két svéd és egy-egy norvég, francia, német, holland, katalán, indiai és mint magyar én. Mi vagyunk a törzsvendégek az órákon és néha beköszön egy japán vagy koreai diák is, de nem tudom, hogy ők milyen rendszer szerint járnak iskolába. Az iskolában tanuló diákokat három nagy csoportra lehet felosztani, európaiakra, ázsiaiakra és amerikaiakra. Ez könnyen meg is figyelhető mivel nem nagyon van keveredés a közös helységekben mint pl.: a menza vagy az aula. Az ázsiaiak ugyan még velünk vannak egy csoportban vagy akár a szálláson is, de az amerikaiaknak külön koordinátoraik vannak, az épület másik végében vannak az óráik és nem is laknak a diákszálláson. Valószínűleg más programban vesznek részt és más feltételekkel. Az iskolában a társasági élet színtere a menza ahol mindenki ott van szünetekben és lehetőség van más csoportokból is beszélni emberekkel. A menzán főznek főételeket és helyben sütnek különböző orosz péksüteményeket és erősen visszafogott kedvességű kiszolgálás mellett elfogadható áron lehet hozzájuk jutni. Viszont a menzán nem csak szakácsok és ételek, hanem bármily meglepő hatalmas macskák is vannak. Szerintem egy szakdolgozatot megérne élelmiszerbiztonság tantárgyból, hogy mi szükség van a mieinknél másfélszer nagyobb macskákat tartani a menzán, akik kényük kedvükre mászkálhatnak be a konyhára is. Emellett számomra megmagyarázhatatlan dolog még, hogy miért kellett egy 3 szintes épületbe a WC-t a harmadikra és ott is egy labirintus legvégére eldugni? Ha valakire rájön a szapora nagyon kétesélyes, hogy elér-e arra a helyre ahova vágyik pláne ha nem ismeri a járást. Emellett azt se értem miért kellett a wc ülőkét színpadra állítani, ugyanis kisdolognál majdnem a bokájánál van az embernek a csésze, nagynál meg le kell hajolnia ha az ember fia nem akarja nem egészen természetes mosollyal fogadni a mellékhelyiségbe érkezőt, ugyanis a takaró falat meg a padlóval egy szinten hagyták. Na de nem ez az egyetlen cifraság itt, de majd mindent a maga idejében. Az iskola busz csak reggel közlekedik, visszafele már mindenki úgy mehet ahogy tanulta. De ez már egy újabb történet.

4 komment

A szállás

2008.09.18. 21:07 Dzsingo

A szállásunk a város nyugati szélén van, a Vasziljevszkij sziget legnyugatibb pontján. Utánunk már tényleg csak a tenger következik. A térképen az 1.-es számmal jelölt helyen található. Ez a szállás egy két lakótömbből lett kialakítva egy lakótelep szélén. Ez egy 12 emeletes épület mivel Oroszországban a földszint az első emeletnek számít, tehát nálunk 11. Minden lakáshoz tartozik egy konyha, egy fürdőszoba, egy wc és 2 hálószoba. Minden hálószobában 2 ágy van. A szobákban van 2 szekrény két ágy egy asztal és tv. Emellett a szerencséseknek még erkélyük is van. Az én szobám az itteni 10.-en van ami otthol 9, és erkélyem is van aminek köszönhetően élvezhetem a kilátást a tengerre az erkélyről is. Érdekességként megjegyezném, hogy pont az ablakunk alatti tenger részen bővítik a várost, ugyanis mesterséges félszigetet hoznka létre. Ez olyasmi lessz mint a dubai-i Pálma félsziget. Éjjel nappal dolgoznak a hajók és hordják ide a rengeteg követ és törmeléket. Ha a város zaja elül nagyon jól lehet hallani őket. Kiváncsi leszek milyen lessz a valóságban. Gondolom sietnek, mert télen befagy a tenger. Azt is várom már, hogy lehessen a tenger jegén csúszkálni. A két tömbből ami a szállás ez egyik tömbbe csak diákok a másikba meg mindenki más lakik. Többnyire oroszok, de szoktam észt és fehérorosz rendszámú kocsikat is látni.

A diákok körében igazán vegyes a kép a nemzeti hovatartozást illetően. A legtöbben Európából és Ázsiából vannak. A lakótársaim is különböző országokból érkeztek. Volt két osztrák lakótársam egy hétig aztán ők hazamentek. Volt egy svéd szobatársam is aki 4 napot volt itt, de már ő is lelépett. Jelenleg egy holland sráccal lakok egy szobában és így kettecskén vagyunk a lakásba. Így elég kényelmes, bár remélem ha jön is valaki nem egy antiszociálist sikerül kifognunk. Eddig a távolkeletiekről nem sok jót hallottam mert elbeszélések szerint nagyon büdöseket főznek, nem lehet tudni, hogy mit és jobb is ha nem tudja az ember.

A szállás hátránya az előző bejegyzésben elhangzottakon túl hogy messze van a központtól. Metróval el lehet jönni egész jól, de a legközelebbi metróállomás is 15-20 perc séta ami a télen nem igazán kellemes. Másik pedig az, hogy májustól októberig a Néva hídjait felnyitják, hogy a hajók eljuthassanak a Ladoga tóra vagy a Balti tengerre. Ezért éjszaka a belvárosból, a Néva bal oldaláról 2 és 5 óra között nem lehet eljutni a másik partra vagy a szigetre. Emellett még messzebb van az iskolától amit a térképen a 2.-es ponttal jelöltem.


 

Szólj hozzá!

Hol mi?

2008.09.14. 22:12 Dzsingo

Ez Szetnpétervár térképe. Ne is próbálkozzatok, hogy elolvassátok az utcaneveket, mert elromlik a szemetek. A fontosabb pontokat bejelöltem rajta. Várhatóan ez a térkép fojamatosan változni fog mivel még sok mindent szeretnék rajta megmutatni. A feltüntetett pontokra a későbbi bejegyzésekben fogok hivatkozni, és az egész várost bemutató térkép jó viszonyítási alapot jelent. Jó keresgélést!

Szólj hozzá!

Szentpétervár

2008.09.14. 21:56 Dzsingo

Szentpétervár Oroszország észak-nyugati részén, a Finn-öböl partján fekszik. A várost 1703 május 27.-én alapította I. (Nagy) Péter azzal, hogy a Néván található Zajasis szigeten elkezdte építeni a Péter-Pál erődöt (Petropavlovszkij kreposzty). Eredetileg a Néva folyó deltája egy mocsaras terület volt, ahol halászok laktak. Ezt a területet az oroszok a svédektől hódították el a svéd-orosz háborúban ami 1700-1721-ig tartott. Az oroszoknak nagyon kellett egy nyugati terület ahol kapcsolatba léphettek európa többi országával, ugyanis nyugatról elvoltak zárva a svédek és a lengyelek által. Ezért is nevezte később a várost úgy a cár, hogy "ablak a nyugatra". Ezáltal tengeren is elérhetővé váltak a gazdag német, holland, flamand és angol városok és ez fellendítette a kereskedelmet. Az erőd megépülte után, aminek az volt a célja, hogy védje a leendő várost a svédektől, elkezdődtek a nem katonai célú építkezések is. Már 1712-ben Szentpétervár lett Moszkva helyett az Orosz Birodalom fővárosa. A város 1917-ben a németes nevét hazafias okokból, mivel ekkor a németekkel hadban álltak, megváltoztatták Petrograd-ra, ami az eredeti név oroszos formája. Ez a név 1924-ig volt használva, mivel ekkor halt meg Lenin. Ezt követően Leningrád volt a neve egészen 1991-ig amikor is ismét Szentpétervár lett. Érdekesség, hogy a légi közlekedésben még mindig LED a kódja a városnak, és a hozzá tartozó megyét is Leningrádi körzetnek hívják. 

A város szigetekre és folyókra épült, ezért szokták "Észak Velencéje"-nek is nevezni amit az alábbi adatok is alátámasztanak. Szentpétervár 43 szigetre épült, a városban 93 folyó és 20 kanális, 100 tó és 379 híd van! A víznek köszönheti egyedülálló szépségét és hátrányait is. A város kanálisai és folyói egy hatalmas úthálózatot alkotnak amelyek jelentős részét lefedik a városnak. A vizen hajók közlekednek a házak között, és így egészen más szemszögből lehet megtekinteni a várost. Ugyanakkor gyakoriak szoktak lenni az árvizek is. Emelett az a tény, hogy mocsárra épült jelentős gondot okoz a városnak, mivel a történelmi belváros épületei süllyednek. A talajban lévő víz miatt nagyon mélyen van a metró és a mocsár miatt még a 90-es években is a lakosság jelentős része szenvedett tubercolosisban. 

Az évi átlagos hőmérséklet 4 C fok. A tél novembertől áprilisig tart. Azon túl, hogy hideg, még sötét is, december közepén 5 órán át van világos. Viszont nyáron a leghosszabb napokon 19 órán át süt a nap és aztán is csak annyira bukik le, hogy az utcán éjszaka lámpa fény nélkül is lehessen olvasni. Ezt a jelenséget "Fehér éjszakáknak" hívják. Ilyenkor az emberek az utcára mennek és ott töltik az éjszakát, sétálnak és ünnepelnek a közel nappali világosságban. Ez az időszak május 26-tól július közepéig tart. Az év 365 napjából a városban 20-30 napon süt a nap és évi 200 napon esik eső vagy hó. A kevés nap miatt a kisgyerekeknek vitaminokat adnak.

Ez Oroszország második legnagyobb városa 5 milliós lakosságával. Fontos kereskedelmi, turisztikai és katonai központ. Az időeltolódás plusz 2 óra a miénkhez képest.

2 komment

Szentpétervár a térképen

2008.09.14. 21:03 Dzsingo

Az alábbi térképen Szentpétervár elhelyezkedése látható. Mit ne mondjak elég északon van ahhoz, hogy jó hideg legyen. De elég nyugatra is, hogy európai nagyvárosnak nevezhessük és európai szemünknek ne legyen nagyon szokatlan.

Szólj hozzá!

Az első benyomások

2008.09.14. 19:15 Dzsingo

Szentpétervárt először igazán a transzfer minibuszából volt alkalmam megnézni. Az első pillanatokban kialakított képhez több minden hozzájárult, mint a fáradtság, az eső és a környék ahol keresztül mentünk. Mivel a reptér kint van a város szélén természetesen nem a műemlékekkel találkoztam először, bár ez csak nézőpont kérdése. Ipari övezet után lakótelep következett, majd ezek váltogatták egymást a kommunizmus olyan vívmányaival mint a hatalmas irodaházak, homlokzatukon vörös csillaggal, sarló kalapáccsal, hatalmas Lenin szobor, nagy terek a háború áldozatainak és hőseinek ajánlva, lepukkant lakótelepek. Kezdtem átérezni, hogy Oroszországba vagyok mikor ezt megerősítendő, még két orosz is beszállt hozzánk, gondoltam taxi-ként is működünk és a sofőr egy kis mellékest is megkeres. Ennek akkor örültem volna igazán ha így lett volna amikor megérkeztünk egy lakótelepre. Körbenéztem és reménykedtem hogy gyorsan lerakjuk őket és megyünk a szállásra. De mikor a sofőr nekünk szólt hogy megérkeztünk, nem akartam elhinni. Nekem azt mondták nagyon jó szállás. Ehhez képest hatalmas emeletes házak amelyek csempével vannak burkolva, már ott persze ahol még nem esett le, minden lepukkanva, elhanyagolva. Láttam azért már ezt azt erdélyi, szerbiai és macedóniai kalandozásaim során, sőt itthon is, de ez szíven ütött. Mikor beértünk az épületbe a kint látottakkal ellentétben szépen megcsinált recepció és kedves recepciós fogadott. Mikor a lakást elfoglaltam azért ismét alább hagyott lelkesedésem.

Összességében egy-két nap után lenyugodtam és más szemmel kezdtem nézni a dolgokat. A szálláson minden megvan ami kell, bár a tv-től eltekintve minden velem egy idős vagy ott körüli. De talán pont ez adja meg a hely romantikáját, amit egy csilli-villi lakásban nem is lehetne érezni. Emellett 50 méterre vagyunk a Finn-öböltől, ami ugyebár a Balti-tenger része. Az erkélyemről lehet látni a tengert és a naplementét a tenger felett. A katalán csoporttársam mondta, hogy náluk ezt nem lehet mert ugyebár Barcelonától keletre van a tenger. Jobb is itt mint Barcelonában! Emellett 100 méteren belül van két nagy nonstop bolt, internet 2 kávézó, 2 szusi bár és egy kínai étterem. És a házak előtti parkocska is szépen gondozott. Szóval panaszra nincs okom.

 

Szólj hozzá!

Az indulás és érkezés viszontagságai

2008.09.06. 19:46 Dzsingo

Ez a fejezet az elutazásom előtti este kezdődik. Mivel a repülőgépem 7:55-kor indult volna Budapestről Bécsbe és ott egy átszállással Szentpétervárra ezért úgy számoltuk, hogy 3:00-kor kelünk és fél négykor indulunk a reptérre Balmazújvárosról. Lefekvés előtt fél tizenkettő magasságában gondoltam biztonság kedvéért megnézem melyik reptérről indul a gépem. Az Austrian Airlines egy kis meglepetéssel szolgált számomra mivel törölték a járatomat. Az adott napon semmi más járat nem volt törölve csak az enyém. Hát mondanom se kell, ki is ment az álom a szememből. Lázas telefonálgatás után arra jutottunk, hogy 6-ra legyek Ferihegyen, így az amúgy is rövidnek ígérkező alvás még rövidebb lett. A reptéren mondták, hogy gép nincs, de busszal visznek minket Bécsig. Mivel elég szoros volt a csatlakozásom ezért kezdett izgalmas lenni a dolog. Szerencsére ekkor jött az első kellemes meglepetés, mikor közölték velem, hogy azt a két embert akiknek hamar van a csatlakozásuk taxival viszik Bécsbe. Így esett meg velem az az eset, hogy mint egy igazi úr, taxival mentem Bécsbe. Ezt még a császár is megirigyelte volna. Hogy reggelit megfejeljék még azzal is megleptek ezek a kedves labancok, hogy business osztályra tették át a helyem. (Ez olyan mintha 2. osztályról az 1. osztályra ültetnének.) Ennek köszönhetően végre jól laktam egy repülőn a saját adagomból is és nem kellett másét elkunyerálni. Miután elfogyasztottam a marhanyelvből és salátából álló előételemet, a főfogásként feltálalt rákot és a házi készítésű sütemény desszertet, megittam az üveg sört elégedetten csettintettem a nyelvemmel kinéztem az alattam elterülő felhőkre és a tájra, és egy ősi indián (bár már lehet, hogy ez is kínai) mondás jutott az eszembe: Ez az élet, nem a fán csüngeni!

Amit legelőször megláttam Oroszországból miután leereszkedtünk a felhők alá, az a számos hatalmas gyár volt és a fű különleges színe. Ilyet még nem láttam ez előtt. A nagyon zöld és a barna olyan együttesét alkotta mintha egy nagy táblát valaki összemaszatolt volna és ezek a színek foltokban jöttek elő, hol az egyik, hol a másik érvényesült. Leszállás után hamarosan belekóstolhattam az orosz bürokrácia rejtelmeibe, amely különlegességei még rendszeresen fejtörést okoznak nekem. Rögtön ki kellett tölteni egy bejelentő lapot. Mint később kiderült ez papírfecni a második legfontosabb dokumentumom az útlevelem után, mivel ha elvesztem akkor nagy baj van. Nem tudom mi, de nem is szeretném megtudni. Elvileg ezzel igazolom, hogy bejöttem az országba. Hogy erre miért nem jó az útlevél, ami ugyanúgy tartalmaz minden adatot és pecsétet, nem tudom. A repülő a Pulkovo repülőtérre érkezett meg, mely Szentpétervár reptere. Az épület amúgy modern de elég kicsi, talán ha van akkora mint a Ferihegy 1.es terminál épülete. Ott egy transzfer és két diák várt, egy norvég óriás és egy japán lány. Bevártunk egy brit diákot és elindultunk a szállás felé.

Szólj hozzá!

A kezdetek

2008.08.28. 22:46 Dzsingo

A legelején röviden elmesélem miért és hogyan jött az az ötlet, hogy Oroszországban, Szentpéterváron fogok tanulni. A főiskola után az angol és német nyelvek után más irányba kezdtem kacsintgatni, és a kicsit egzotikusabb orosz irányába mozdultam. Az egyetemi tanulmányaim alatt több kevesebb sikerrel igyekeztem elsajátítani a nyelv alapjait. Úgy gondoltam, hogy a német nyelvtan után már nem lehet nehezebb, de tévedtem. Az orosz nyelvtan az. Ez a tény és a nyelvtan tanulás iránti lustaságom meggyőzött arról, hogy anyanyelvi környezetben használva tanuljam meg az oroszt. Keresgélés és információgyűjtés után egy utazási irodánál kötöttem ki és nyár elején le is fixáltam az utat.

A jelenlegi ismereteim alapján azt mondhatom el, hogy Augusztus 30.-án repülök és Szeptember 1.-én fog kezdődni a tanítás a Szentpétervári Állami Egyetemen. Minden hétköznap reggel 9-től délután 1/2 3-ig orosz órám lesz. Szállásom egy kollégiumban van a Vasziljevszkij szigeten, az óráim meg a város másik végében lesznek, így naponta a városnézés is benne van a programban. Jelenleg ennyi amit tudok. Remélem sikerül elsajátítanom az orosz nyelvet olyan szinten, hogy sikeres nyelvvizsgát tehessek ha hazaérek, ezenkívül remélem megismerem az orosz embereket, kultúrájukat és hétköznapjaikat. Eddigi tapasztalataim szerint egy ilyen úton a fentebb felsoroltakon kívül nagyon sokat tanul az ember magáról és az életről, és ez a tapasztalat nagyon jól hasznosítható az életben.

2 komment