A tallinni kirándulás célja kettős volt. Mivel 3 hónapra kaptam vízumot Oroszországba, ami csak november 27.-ig szólt el kellett hagynom az országot, hogy újat csináltassak a maradék egy hónapra. Ehhez nem kellett hazajönnöm, elég volt a legközelebbi uniós fővárosba elmenni az orosz konzulátusra. Van azért haszna is, hogy benne vagyunk a tuti jóban. A másik opció Helsinki lett volna, de az drágább és Tallinn sokkal jobban vonzott. Eredetileg hamarabb terveztem Tallinnba menni, de az élet közbeszólt. Bár utólag jobb is, hogy így alakult. Mint bizonyára többen tudjátok, volt szerencsém az orosz egészségügyet közelebbről is megismerni. A vesémnek és benne némi homoknak köszönhetően 4 érdekes napot töltöttem el a szigetünkön lévő városi kórházban. 2 nappal korábban ütött be a ménkű mint amikor Tallinnba mentem volna.
Összességében 2 héttel lett elhalasztva az út. Hogy miért is fontos ez? Azért, mert nálunk is leesett az első hó időközben és az időjárás meglepetéssel készült számomra. Indulásom napján, Vasárnap felkeltem, elkészültem és úgy gondoltam, hogy majd marsrutkával elmegyek a Balti Állomásra ahonnan indult a buszom Tallinnba. Mikor kiléptem a koli ajtaján akkor ért a meglepetés. Minden csupa fehér volt és akkora szél fújt, hogy menni alig bírtam. Nagy nehezen a friss hóban és a hideg szélben elevickéltem a megállóig ahol szembesültem azzal a ténnyel, hogy a járművek maximum 20km/ó-ás sebességgel csúszkálnak az úton. Gondoltam, ez így nem jó, ezért gyalog elindultam a metróhoz ami 15-20 perc séta tőlünk. Hát mondanom se kell, meglepődtem mikor útközben kutyát sétáltató emberkével találkoztam. Hóviharban, sötétben (reggel 9-kor még éjszakai sötét van) van olyan fanatikus, aki kutyát sétáltat! De itt semmin nem szabad meglepődni. Kellőképpen átfagyva és átázva, idegeskedés közepette sikerült megérkeznem a Balti Állomásra 10 perccel buszindulás előtt. A busz út eredetileg 6 órás lett volna, benne egy időzónával. Ehelyett 9 óra alatt sikerült megtennünk, de így is csoda hogy a sofőrök megcsinálták. Akkora hóvihar volt Pétervártól Tallinnig, hogy 10 méternél messzebb nem lehetett látni, sőt az oldalsó ablakokat ellepte a hó, így ezek után még annyit se. Az utat árokba borult autók és buszok szegélyezték, illetve minden buszmegállóban autók álltak és várták a vihar végét. Hóbordák voltak hosszában és keresztben is az úton, és ennek és a hatalmas szélnek köszönhetően a busz inkább hajóra emlékeztetett. Volt egy wc is a buszban, hát mit ne mondjak, elég kalandos volt használni. Állva semmit nem lehetett csinálni, feltéve ha nem akarta az ember, hogy rajta legyen több mint ahova szánta. Ülve meg inkább rodeóra emlékeztetett, és két kézzel kellett kapaszkodni, nehogy ledobja az embert az ülőkéről. Ez volt eddigi életem legveszélyesebb kis dolga. Mikor megérkeztünk mindenki megköszönte a sofőröknek, hogy épségben elvittek minket.
Tallinnban természetesen szintén vihar tombolt ezért nem kis mulatság volt eljutnom a buszvégtől messze eső szállásig. Megtalálni se volt egyszerű, alig látott az ember, és ha felemelte a fejét akkor arcába fújta a szél a havat, ami mint sok kis tű úgy szúrt. A szállásom egy hostel volt a központban, az utca másik oldalán kezdődött az óváros. A szálláson való lepakolás és pár perc megmelegedés után ismét nekivágtam a viharnak, ugyanis reggel óta nem ettem és hát az éhség nagy úr. Az óvárosban bóklásztam, ott keresgéltem nyitva levő, nem túl drága helyet. Már kezdtem csüggedni, mikor többszöri próbálkozás után se sikerült olyan helyet találni, ami tűrhető árú, és a szakács még ott van. Ekkor mint egy reménysugár az égből, amikor már a bugyim is vizes volt, átfagytam és az éhhalál küszöbén jártam, egyszer csak Zámbó Jimmy szólt hozzám. Ez nem vicc! Először fel sem fogtam mi történt. Aztán felnéztem a kapucnim alól és mit láttam Tallinn belvárosában, a hóviharban: egy magyar éttermet. Az utcára kivezetett hangszórókból pedig maga a Király dala szólt. Nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire fogok örülni Jimmynek. Megmenekülésem örömére egyből bevágtam egy szíverősítőt, egy feles Vana Tallinn-t, ami olyasmi, mint a mi Unicumunk. Aztán rendeltem egy Tiszai Halászlevet és egy Csirkemáj pörköltet. Míg várakoztam alaposan körülnéztem. Az étterem neve „A Tenkes kapitánya”, volt ennek megfelelően a tv-ben a filmsorozat ment, a falon egy nagy II. Rákóczi Ferencet ábrázoló kép függött, természetesen a fő helyen. Minden díszítés 100 %-ban magyaros, még a szalvéta tartón is magyar népi motívumok voltak láthatók. A falakon Magyarország nevezetességeit bemutató képek, fokhagyma és paprika füzér. A zenei repertoár is csak magyar előadók dalaiból állt, mint pl.: LGT, Zámbó Jimmy, Máté Péter, Korda György, Katona Klári és a többiek. Az étlap sorrendben észtül, magyarul, oroszul és angolul volt. Az ételek magyarosak voltak, és a röviditalok között is számos hungaricum megtalálható. Összehaverkodtam a pincérrel, aki mesélte, hogy gyerekkorukban „A Tenkes kapitányát” nézték egy közös tévé előtt összegyűlve az összes cimborájával. Ezek szerint a Kapitány kalandjai sok szovjet kisgyerek meghatározó élményi lehettek. Már Jurij Murmanszkból is erről áradozott.
Azt est hátralevő részét pihenéssel terveztem eltölteni, de a szálláson lévő angol és észt srácok rábeszéltek, hogy igyunk meg egy sört, annak örömére, hogy elállt a vihar. Mikor kimentünk az utcára egy egész más világ tárult a szemünk elé, mint pár órával azelőtt. Szinte teljesen elállt a szél, és mindent hótakaró borított. Alig voltak az utcán, minden nyugodt, csendes és fehér volt. Az óvárosban sétáltunk a 4-500 éves házak között és tényleg olyan volt, mintha egy mesében lennénk, de legalábbis a középkorban. A szórakozóhelyek előtt ahova az emberek begyűltek már álltak a hóemberek és másnap délre már tele volt az óváros hóemberekkel. Volt amelyikre sapkát, sálat is adtak, de olyan is akadt, amit a szőrmebolt előtt cégérként használtak és a hóembert szőrmével ékesítették. A sörtúra végén egy klubba is betértünk, ahol a sztárvendég nem más volt mint a KISS. Vagy legalábbis annak beöltözött legények, akik szintén a táncparketten ropták. Természetesen minden utcán töltött percünket hócsatázással töltöttük, és igyekeztünk mindenkit a csapatból alaposan megfürdetni, hogy elejét vegyük mindenfajta tisztátalanságból fakadó betegségnek.
Másnap bejártam a belvárost, és a rángás beleállt a jobb mutató ujjamba annyi fényképet készítettem (a 4 nap alatt összesen 450-et). És hát ez a nap sem múlt el magyar kötődésű esemény nélkül. A város történetét bemutató múzeumban az időszaki kiállítás témája a Törley Pezsgő gyár története volt. A teremőr néni még egy magyar ismeretterjesztő filmet is lejátszott nekem, ami a hazai pezsgőgyártás történetét mutatta be. Tudtátok, hogy évente kb. 1.400.000 palack pezsgőt exportál a Törley Észtországba? Ez több mint amennyien az országban élnek (1.300.000). Tehát legalább minden észtnek és orosznak az országban van egy üveg Törley-je. Második napra már térkép nélkül is jól elboldogultam az óvárosban, ami ugyan nem nagy, de annál öregebb. Bejártam az alsóváros szűk utcácskáit, sikátorait. Felmentem a Toompea-ra, megnéztem a parlamentet, a palotákat és gyönyörködtem a kilátásban. 3. nap kijöttem a belvárosból és egy külvárosi erdős parkban megnéztem Nagy Péter palotáját, majd a tengerparton visszasétáltam a városba. Érdekes volt látni a tengert meg a havat együtt. Az én képzeletemben, és szerintem nem vagyok ezzel egyedül, a tengerhez a nap, a meleg és a fürdőzés tartozik. Hát itt egyik se volt. A tengerparton bokáig érő hó volt, a vízben pedig kacsák és hattyúk úszkáltak. De hogy ez a nap se múljon el magyar vonatkozás nélkül, meglátogattam a Tallinni Kikötőt. Ott pedig összefutottam egy magyar kamionsofőrrel, aki épp behajózásra várt Finnországba még pár magyar kamionnal együtt.
Az a jó a hostelekben, hogy sok fura emberrel lehet találkozni. Összefutottam egy szlovákkal, aki nem tudta, hogy amit ők Bratislava-nak hívnak az valójában Pozsony, sőt azt hitte az Lengyelországban van. Pedig ráadásul ott is lakik! De remélem most már megtanulta, mindenesetre valahol el kell kezdeni. De találkoztam érdekesebb arcokkal is. Volt két szlovén srác, akik kocsival jöttek Szlovéniából Észtországig kirándulás gyanánt. Azt mesélték, hogy nálunk jók az utak, legalábbis jobbak, mint amire számítottak. Mondtam ez azért nem teljesen fedi a valóságot. Erre mondták, hogy akkor én még sosem jártam szlovén utakon. Ez igaz. De nem tudom, hogy tényleg ennyire nem jó a helyzet arra felé? Két nappal később érkezett egy ír srác aki a Dublinból Helsinkibe való utazásnak egy elég érdekes módját választotta. Ahelyett, hogy 2,5 óra alatt le tudta volna az egészet repülővel, 3 hónapig jött kocsival. Persze közben bejárta Európát. Volt olyan város ahol egy estét maradt, volt ahol egy hétig, attól függően mennyire érezte jól magát. Volt mit mesélnie és pár sör mellett meg is tette. Bár az az érzésem támadt, hogy ír pubtól ír pubig közlekedett. Legalábbis ez biztos pont volt minden városban ahova megérkezett, Brassótól Dublinig, Tallinntól Nizzáig. Minden országban megtanult valamennyit a nyelvből, így magyarul is tudott néhány szót.
Végezetül elmondhatom, hogy minden kitűzött célt teljesítettem. A vízumom határidőre elkészült, és a látnivalók nagyon nagy részét is megnéztem. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel a hónak köszönhetően a gyönyörű város még varázslatosabbá vált. Szeretnék még ide visszatérni, de legközelebb nyáron, hogy a másik arcát is megnézhessem a városnak. De attól félek, ezzel a mesebeli havas világgal nem fogok még egyszer találkozni. Leírni nem tudom, de rengeteg fényképet készítettem, és hosszú téli estéken akit érdekel szívesen mesélek neki és megmutatom őket. Igyekszem majd otthon egy internetes fényképalbumra az összeset feltenni, de itt erre sajnos nincs internet kapacitásom.
